Joseph Gordon-Levitt első rendezésében egy égető kérdés kerül elő: vajon jobb-e a pornó a valódi szexnél? És akkor, ha az a szex Scarlettel történik?
Mit tegyen az a srác, akinek mindene a családja, az autója, a haverjai, másik oldalról kényszeresen takarít, folyamatosan jár templomba, hetente pedig legalább kétszámjegyű alkalommal ránt rá valamilyen szabadon választott pornóra? Jon tipikusan az a férfi, akinek kigyúrt izmain minden este feszül a mellény és az aranylánc, mert az kifejezetten white trash-swag, de csajozni mégis lehet vele. Don Jon, akit a haverjai csajozási képességei miatt hívnak így, minden este felszed egy gyönyörű testű lányt a klubból, érzelemmentesen, állat módjára megfekteti, aztán sebtében be is tölt egy pornót, hogy amíg a csaj alszik, egy kis utójátékban részesítse magát. Aztán jön az igazi. És ő nem szereti a pornót.
Levitt rendezői debütje már sztorijával és szereplőválasztásával is reménykedésre adott okot, és valahogy sejtettük, hogy nem sülhet ez el rosszul. És valóban nem. Scarlett Johansson remekül hozza a butuska szőkét, a nagy őt, akiért még Jon apja, a paraszt fater szerepében brillírozó Tony Danza is bármit megtenne. Joseph Gordon-Levitt sziklára gyúrta magát, az a cinkos félmosoly az arcán pedig lazán elhiteti veled, hogy az életben is egy igazi tufa csajozógép, akinek tényleg feláll már attól is, ha a Mac bekapcsoló hangját meghallja. Lehet, hogy ezek alapján rámenne Wall-E-ra. Egyedül Julianne Moore tűnik picit furcsa választásnak, de annyi baj legyen, itt is remekül alakít a főszereplő csoporttársaként a fura csaj szerepében.
Az újdonsült rendező úr kereteket teremt a néző és maga számára is, ez adja meg a film alaphangulatát, és teszi ezt annyira ügyesen, hogy az ember már azonnal elkezd röhögni, amikor elkezdődik egy sokszor látott szekvencia (a pornóra fanyalodás, a csajozás zenéje, az autóvezetési agresszió, a gyónás, az edzőtermi imádkozás stb.). De nem csak ezért fontosak a vissza-visszatérő motívumok, ezekkel érezteti Levitt, hogy Jon élete bizony erősen egydimenziós, saját szokásainak rabja, amelyekből szabadulni képtelen, és nem is akar addig, amíg rá nem ébred saját éretlenségére.
Az teljesen nyilvánvaló, hogy Levitt betéve tudja a Kevin Smith-összest, éppen ezért olyan kicsit a Don Jon, mint egy soha el nem készült Smith-mű, talán kicsit a Képtelen képregény-hez áll közelebb hangulatában, bár Smith karakterei nem igazán érnek meg egyetlen művének befejeztére sem. Kivétel persze akad. Jon coming of age-sztorija mindenesetre tartalmazza a film végéig meg nem szólaló néma családtagot, aki egy mondattal beletalál a közepébe, de hát nem baj, nagyoktól kölcsön venni nem bűn.
Minden ízléstelensége ellenére a mozi ügyesen építi fel a mondanivalóját, mert bármennyire is tűnik tuskónak az egész, mondanivaló bizony akad, és bár semmi újat nem hoz, mégis olyan film ez, amilyet már régóta látni szerettél volna a műfajban. Vicces, szexi, okos, tahó és ügyes is egyszerre. Levittben pedig nagyon benne van egy igazi klasszikus rendezése, ha elsőre ilyet gurított.