Arról a Dan Gilroyról van szó, aki többek között a Zuhanás című Tarsem Singh-film forgatókönyvét írta, és annak a Tony Gilroynak a tesója, akinek például a négy Bourne-mozi, valamint Az ördög ügyvédje és a Michael Clayton című művek szkriptjéért csókolhatunk kezet. Szóval a Gilroy család (akik egyébként egészen erős magyar szálakkal is rendelkeznek anyuka révén) tud valamit, és hogy tulajdonképpen mit, az most, az Éjjeli féreg elérkeztével teljesen biztossá vált. Ezek a fazonok bizony a filmezésre születtek.

Az, hogy Dan Gilroy elsőre akkorát gurít, mint a Nightcrawler, semmi rosszat sem jelenthet az úriember jövője szempontjából, hiszen ilyen erős rendezői bemutatkozást már isten tudja, mikor láttunk utoljára. A film minden tekintetben csillagos ötösre vizsgázik, és bár bizonyos pontjain tetten érhetőek rajta az első rendezések apróbb malőrjei, könnyen válhat az év legjobb filmjévé, még akkor is, ha tulajdonképpen egyetlen karakter sincs benne, akit megszerethetnénk a kétórás játékidő alatt.

Már csak azért sem, mert a főszereplő, Louis Bloom bármilyen fényben is nézzük, egy igazi gerinctelen alkat, aki bármire képes, hogy kiemelkedjen abból a mocsokból, amibe egyébként való lenne. Mert az a mocsok egy kicsit magasabb körökben ugyanúgy megvan, csak éppen már picit csillogóbb a pocsolya megvilágítása, mellette pedig van bárpult is. A férfi lopásokból tartja fenn magát, de amikor rájön arra, hogy remek pénz rejlik abban, ha egy rendőrségi rádió és egy kamera segítségével elsőként ér bűntények helyszínére, ahol felvételeket készít, majd jó pénzért eladja őket az egyik hírcsatornának, egyből felcsillan a szeme. Bloom bekerül egy olyan körbe, ahol egyre nagyobb áldozatokat kell hoznia egy-egy anyagért, persze jó kérdés, hogy nehezére esik-e egyáltalán hatalmas áldozatokat hozni a siker érdekében.

Az Éjjeli féreg egy teljesen valószínűtlen karriertörténet, a modernkori felemelkedések how to-ja, a „hogyan legyünk sikeresek bármi áron”-című játék szabálykönyve, olyan gusztustalan tettekkel, amelyekre a normális emberi agy nem képes, és amire csakis az ember képes. Bloom szerepében akkorát alakít Jake Gyllenhaal, hogy ha ezért nem kap Oscart, akkor semmiért, a gerinctelen lét szinte a tekintetéből is árad, ahogy haladunk előre a sztoriban, az őrület szikrái is kötelezően megjelennek a szemeiben, de mindez nem ripacskodó módon történik, és ez Gyllenhaal legnagyobb erénye.

Szinte minden tekintetét tanítani lehetne. Eddig sem gondoltuk rossz színésznek, de amit itt ad elő, arra csak az elit ligában képesek. És mindezt egy első rendező hozta ki belőle. Ha a Gilroy-Gyllenhaal páros továbbra is a közös munka mellett dönt, akkor a világ is egy boldogabb és egyben mocskosabb hellyé válik. Maradjanak együtt, mivel ilyen mocskos erkölcsi tanmesékre mindig is szükségünk lesz, ilyen minőségű játékokra pedig a filmtörténelem éhezik folyamatosan. Az Éjjeli féreg simán lehet az év legjobb filmje, csak hát még nem végeztünk 2014-gyel. De már most tessék Jake Gyllenhaalnak fényesíteni azt az Oscar-szobrocskát, biztos ami biztos.