Rómeó és Júlia élőhalottakkal, romantikával, kellemes humorral és jó zenékkel tért vissza a moziba. Örülünk?
Hollywood valami furcsa oknál fogva ellenállhatatlan vágyat érez a klasszikus történetek erőből való megcsavarására. Vegyünk egy régóta ismert szereplőt, és helyezzük őt valami szokatlan dimenzióba. Először ott volt szegény Abraham Lincoln, aki Spielberg verziója előtt még lekaszabolt néhány vámpírt. Aztán ott volt ugye Jancsi és Juliska, akik felnőtten irtották a boszorkányokat mindenféle gót buliból maradt műanyag fegyverrel. Most pedig itt van nekünk a jó öreg Rómeó és Júlia erősen átgondolt, zombikkal bruttósított változata. Jelen esetben azonban nem akarja az ember lerágni a saját vagy a moziban mellette ülő ember húsát. És ez jó.
A történet egy posztapokaliptikus világba vezet el minden kedves érdeklődőt, ahol a legtöbb ember zombivá változott és úgy éli tovább élőhalott mindennapjait, ami többnyire csoszogásból és agyak elfogyasztásából áll. Egyik ilyen csoszogónk R (Nicholas Hoult), aki egy napon elfogyasztja a területi Kristen Stewart-hasonmásverseny győztese (Teresa Palmer), Julie (R és Julie, érted) fiújának agyát, ezért a srác emlékei és érzései is a zombi részévé válnak. R furcsa változásokat kezd észrevenni magán, érezni kezd, és tüstént a védelme alá helyezi a lányt. Julia apja (John Malkovich) azonban hírhedt zombivadász. Jaj, mi lesz még ebből.
Bármennyire is bárgyúan hangzik a történet, az Eleven testek egyáltalán nem rossz film, ebben pedig nagy szerepe van Jonathan Levine rendezőnek, aki legutóbb a Fifti-fifti-vel ríkatta meg a nagyérdeműt. Szerencsére van humora, és a gigantikus bakik ellenére is élvezhető marad. Mert mondja már meg a kedves forgatókönyvíró, miért is kell napokat várni a zombik eltűnésére, amikor a főszereplők birtokában ott lapul egy villámgyors autó, melyet egyébként az állítólagos rejtőzködés alatt meg is futtatnak egy körre. De mindegy is, hiszen az Eleven testek egy pillanatra sem veszi komolyan magát, ettől válik élvezetessé és szerethetővé, még akkor is, ha a CGI-tól a Pixar dolgozói valószínűleg őszinte muhaházásba kezdtek, majd szelíden beborultak saját íróasztaluk alá.
A másfél órás játékidő alatt repkednek a Rómeó és Júlia-referenciák, van erkélyjelenetünk, Marcusunk (vagy Mercutiónk), bőkezűen adagolt, kellemes humorunk, szóval minden együtt van ahhoz, hogy a film megváltoztassa az előítéleteinket a tiniknek szánt mozikkal kapcsolatban. Ha nem akarod komolyan venni a zombifilmeket, és nem kezded ütemesen a falba verni a fejed, amikor egy élőhalott romantikázni és viccelni kezd, akkor eljött a te időd. Élvezni fogod. De ha egy új Walking Dead-et keresel, rossz helyen jársz.
