A film alapjául egy állítólagosan igen jó regény szolgált, ám egyszerű (viszont totál hülyeség) lenne annyival elintézni Óskar Thór Axelsson rendezését, hogy persze, északi regényből könnyű erős mozit csinálni – ott van például a Hóember, ami annyira friss, hogy még le sem olvadt a vásznakról, szóval nem csak a könyvnek kell izgalmasnak lennie, hanem annak is értenie kell ugye, aki adaptálja. Itt meg bőven többről van szó, mint trükkösen összerakott cselekményről, lelke van az egésznek, s a leghatásosabb skandináv bűnsztorik hagyományaihoz méltóan bőven többről mesél, mint egy rossz állapotban lévő építményről, amit valamikor háznak neveztek, most meg lakik ott egy kísértet, aki nagyon akar valamit.

Három ember (két nő és egy férfi) költözik be a viskóba, körülöttük nincsen senki, térerő is csak akkor, ha felmásznak a dombra. De egy ilyen izlandi tájon ki akar felmászni a dombra? Hát még az izlandiak se, pláne egy horrorban, ahol a háztól nem messze eldobott sírkeresztet lehet találni, s minden nyikorog, elmegy az áram, meg egyébként is, a zsánerszerű zajok folyamatosan emlékeztetnek minket arra, hogy minden látszat ellenére itt nem valami otthonfelújítós, párkapcsolati titkokkal nehezített reality-t fogunk látni. De ami még érdekesebb, hogy ez csak az egyik történetszál – a másikon egy súlyos családi tragédiával küszködő orvos és egy nyomozónő próbálja kideríteni, hogy miért halnak meg emberek rejtélyes körülmények között, s ezeknek az áldozatoknak miért van rengeteg kereszt belevésve a hátába. Közben persze lassan (néha nézőpróbálóan lassan) közelít egymáshoz ez a két dolog, s bár azért addig is csöpögtetik az összekötő infókat, amikor valóban találkoznak, nem kicsit fogunk meglepődni. Hanem nagyon.

Mert itt van egyfelől az, ahogy a dramaturgia játszik velünk, s elégségesen ügyesen teszi, de mivel nem annyira eredeti a csattanó, mint amennyire váratlan, az Emlékszem rád tényleg nem azért lesz emlékezetes film, mert valami újat mutat, hanem azért, mert ösztönös természetességgel vegyíti az ijesztgetős horrort a társadalomkritikus pszichothrillerrel. Bár akadnak benne jump scare-ek is (néhányszor azért a zene is feleslegesen igyekszik rámutatni, mikor kezdjünk el félni), végig ott ketyeg a filmben, hogy ebben az esetben nem valami olcsó kis franchise van ám kialakulóban, s még csak nem is arról szól a feszkó, hogy a készítők bemutassák, mennyire érdeklik őket egy-két kötelességtudóan levezényelt suspense. Tartunk valahova, aminek a végére lesz értelme, s bizony érzelmi értéke is. Ami valóban átértelmezi az egész filmet.

Mondani valamit. Amire oda kell figyelni. Ami megrendít. Ami aktuális volt 50 éve és most is az. Na tessék, erre is jó tud lenni egy horror, amelyben van egy ház, ahol akar valamit egy kísértet! S Izlandon nem csak tudják ezt, hanem meg is mutatják.