Hét dolog, ami miatt már nagyon unjuk a szuperhősös filmeket

Azt nem lehet mondani, hogy a szuperhősös film az új évezred találmánya, hiszen már a múlt században is akadt arra példa, hogy a képregények lapjairól egy-egy hőst megfuttattak a vásznon vagy a tévék képernyőjén, azt azonban határozottan kijelenthetjük, hogy az elmúlt másfél évtizedben pörgött fel igazán a zsáner.

A Marvel a 2008-as Vasember-rel röffentette be a pénznyomdát, ami Kevin Feige zsenijének köszönhetően a Bosszúállók: Végjáték című mozival jutott a csúcsra 2019-ben. A világ legismertebb szuperhős-formációjának negyedik kalandja nemcsak a pénztáraknál csinált történelmet, de a nézők mellett a kritikusok is a műfaj erődemonstrációjaként ünnepelték.

Aztán valami elromlott.

Egyeseknek fájhat ezt olvasni, de szerintünk a DC filmes univerzuma soha nem volt képes azt a színvonalat hozni, amit a Marvel a Végjáték előtt kisebb-nagyobb kilengésekkel szállítani tudott. Ezért nem egy személyben Zack Snyder tehető felelőssé, de az biztos, hogy az univerzumépítésre felkért rendezőnek nagy szerepe van abban, hogy a DC alkotásai a konkurens sötét, humortalan és érdektelen másolatai voltak csupán. Most azonban már nem csak Superman és társai váltják ki belőlünk az ásítozást. Míg a Végjáték előtt még simán nevezhettük magunkat keményvonalas rajongóknak, ma már csak mérsékelten izgat fel bennünket, ha azt halljuk, hogy a Marvel még egy nagyjátékfilmet beszorított valamelyik előttünk álló évre.

Hogy miért lankad a figyelmünk és az izgatottságunk a világmegmentő szuperemberek harcait figyelve? Máris mondunk hét olyan tényezőt, melyek közvetlenül felelősek azért, hogy idáig jutottunk!

1. A hősök

Azért arra veszik a fáradságot az alkotók, hogy a hősök hátterét variálják valamelyest, így akad elvált apuka, magát egy szemüveggel álcázó újságíró és elárvult középiskolás is a repertoárban, de a szupererők tekintetében már nem ennyire nagy a szórás. Különösen a DC filmjeinél zavaró, hogy kapásból három olyan hősük is van, aki erős, gyors, repül, lepattannak róla a golyók, és rendelkezik valamilyen távolsági támadóképességgel, legyen az villám vagy lézertekintet. Egy Superman, Shazam! és Black Adam közötti csörte nagyjából pont annyira lenne izgalmas, mint Az acélember utolsó félórája, mely gyakorlatilag annyiból állt, hogy Kal-El és Zod nonstop csapkodták egymást különböző toronyházakhoz, mi meg csak ásítoztunk unalmunkban.

Ugyanez megfigyelhető a Marvelnál is, bár nem ilyen léptékben, de azért az Amazon: Ügyvéd során már teljesen egyértelmű volt, hogy kicsit sok lesz a zöld mokányokból. A mutánsok bevezetése az MCU-ba hozhat némi friss levegőt, hiszen az X-Men soraiban azért akadnak igen egyedi képességű hősök is. Csak addig bírjuk ki valahogy!

2. A sztorik

Egyre nyilvánvalóbb az is, hogy ha szuperhősös moziról van szó, nincs új a nap alatt. A recept a következő: jön egy főgonosz, a hős pedig felveszi a kesztyűt, és miközben győzedelmeskedik, tanul valamit magáról. Akadnak persze kivételek, melyek képesek meglepni a nézőt, mint például a Pókember: Nincs hazaút vagy a Holdlovag középső részei, de az eredetiség mégis ritkán látott vendég szuperhősék háza táján.

Ezzel nem is lenne baj, de amikor ez a képlet évente ötször mászik az arcodba, már nehezen tudod figyelmen kívül hagyni a dolgot.

3. Az erőviszonyok

A Marvel producerei úgy reszelgetik a hőseik közötti erőegyensúlyt, mintha egy számítógépes játékban mókolnának a balanszon havi frissítésekkel. A Bosszúállók első részében még mindentverő, mára viszont tesitanárrá nerfelt Hulk erre a legjobb példa. Már az sem volt teljesen érthető, amikor Hulkot a Vasember egy pusztító haddelhadd után hirtelen egyetlen ütéssel a padlóra küldte, de a zöld óriás rajongóinak az volt az igazi törés, amikor Thanos pár másodperc alatt félholtra verte kedvencüket, akiről egészen addig azt hittük, hogy annál erősebb, minél inkább elönti az agyát a méreg. Ezeket a bukásokat meg lehetett volna oldani másként is, sokkal okosabban, anélkül, hogy a következetesség látta volna a fordulatok kárát, de valamiért egyszerűbb volt legyengíteni az egyetlen olyan Marvel-hőst, akinek az erején felül nemigen van más képessége.

Másik érzékletes példa A Sólyom és a Tél Katonája U.S. Agent nevű hőse, akit még a szuperkatona-szérum beadása után is szarrá ver egy mérges tini, csak mert az alkotók szerint nem illik egy vörös hajú fiatal lányt amúgy emberesen arcon csűrni. Az úgynevezett ultimate szuperhősök majdnem ugyanennyire problémásak. Az olyan karakterekre gondolunk, mint Superman vagy Marvel Kapitány, akik gyakorlatilag sérthetetlenek, épp ezért nem is igazán izgalmasak.

4. Az akciók

Tisztelet a kivételnek, de a szuperhősös csörték hajlamosak lesüllyedni egy kocsmai salapálás szintjére. Különösen akkor van ez így, ha két ultimate karakter esik egymásnak. Ilyenkor csapkodják egymást össze-vissza vagy a levegőben repkedve sorjáznak az ütések, és látszólag közben nem történik semmi izgalmas, már ha a környezetük amortizálását nem vesszük annak. Változatlanul jó példa Az acélember fináléja, de említhetnénk a Thor: Szerelem és mennydörgés című blamát is, melyet nézve az ember nem tudta nem visszasírni az Amerika Kapitány: A tél katonája zseniális akciókoreográfiáját.

Ez a film már csak azért is remek példa, mert tökéletesen megmutatta, miért érdemes olyan alkotókat is a kamera mögé engedni, akik a harcművészetekhez is értenek valamelyest. Ha túl erősek a bunyózó felek, és a harcukat lehozzák egy pofozóverseny szintjére, az olyan, mintha az egésznek nem lenne semmi tétje és értelme.

5. A humor

Ez az a tényező, ami még egy közepes filmet is ki tud húzni a sárból, ha az alkotók megtalálják az egyensúlyt, de egy egész filmet el tud rontani, ha túl keveset vagy túl sokat használnak belőle. A DC filmes univerzuma például azért volt kezdetben szinte fogyaszthatatlan, mert Zack Snyder sem az érzelmekhez, sem a humorhoz nem ért, a komor pózerkedés pedig egy videoklip erejéig még elég lehet, de két órában már súlyosan megfekszi az ember gyomrát.

Ez eddig a Marvelnél nemigen volt probléma, de legutóbb ők szolgáltattak tökéletes példát a másik oldalról. A Thor: Szerelem és mennydörgés című moziban Taika Waititi annyira túltolta az infantilis humort, hogy kvázi udvari bolondot csinált a címszereplő Viharistenből.

6. Az erőltetett érzékenyítés

A Disney számára mindig fontos volt a politikai korrektség, és ez a portfóliójába tartozó Marvel Studios alkotásaival sincs másként. Egy egész tanulmányt megérne annak elemezgetése, hogyan lett egyre színesebb az MCU gárdája, ami egyrészről üdvözlendő jelenség, másfelől azonban egyre gyakrabban sikerül túltolni a woke-izmust, ami viszont már nem csak a konzervatív nézőknek csípheti a szemét.

Amiatt nem divatos sírni, hogy eltűntek a felnőtt fehér férfiak által játszott szuperhősök, de amikor az Amazon: Ügyvéd gyakorlatilag szexista retorikával teszi nevetségessé a hímnemű karaktereket, az már nekünk is sok volt. A makacs oktató jelleg egyre több helyen érhető tetten, és ezt nem biztos, hogy az ember képes tolerálni, amikor ő végső soron csak egy szórakoztató látványfilmet nézne kioktatás helyett.

7. A mennyiség

Utoljára hagytuk a legfontosabb és leginkább magától értetődő tényezőt: különösen a Marvel mára durván túlpörgette a zsánert. Míg a Végjáték előtt csak évi kettő-három Marvel-mozinak és még annál is kevesebb DC-filmnek örülhettünk, manapság már a menetrend szerint érkező három-négy nagyjátékfilm mellé érkezik közel ennyi sorozat is egy év alatt. Persze, érezhetnénk akár elkényeztetve is magunkat, de olyan, mintha a mennyiség mellett a minőségre nem maradt volna ideje az alkotóknak.

Ezzel a feltételezéssel nem is állunk túl messze a valóságtól, ugyanis nemrég kapott publicitást, hogy a Marvel igen mostohán bánik a CGI-jal foglalkozó cégekkel. Kihasználva azt, hogy tőlük érkezik a megrendelések legnagyobb része, a kimerülésig hajszolják a speciális effektusokat gyártó munkatársaikat, és ez most már a végeredményen is tetten érthető. A sorozatok közben néhány üdítő kivételtől eltekintve – rád nézünk, Loki – nemigen hozzák a nagyjátékfilmek színvonalát, és már nem is kíváncsiak rájuk annyian, ahányan régebben keményvonalas rajongóknak vallották magukat.

Nyavalyogni végső soron mégsem érdemes, hiszen a stúdiók egészen addig fogják ontani magukból a szuperhősös mozikat, amíg ezek gyártása kifizetődő. Ha egyre többen pártolnak el a szórakozás ezen formájától, nem kell majd aláírásokat gyűjteni, hogy a Disney és a Warner tegye inkább máshová a pénzét, vagy csinálja egészen máshogy a dolgot,