Hogyan szerezzünk magunknak egy egész megyét? Marha nehéz, hiszen nem lehet csak úgy licitálgatni rá mondjuk a Vaterán, és nem is lehet mindenki szigeteket vásárló gazdag színész, mondjuk Leonardo DiCaprio, hogy lazán mosolyogva letegyen az asztalra egy talicskányi pénzt, bólintson egyet, és már meg is legyen oldva a dolog, bár ő mondjuk jobban jár, ha olyan megyét vesz, amiben nincsenek medvék. A Far Cry 5 tud erre egy nagyon jó lehetőséget. Alapítsunk szektát, legyünk őrültek a komplett famíliánkkal együtt, és foglaljunk el egyet, aztán álmodozzunk arról, hogy a szent őrületünk majd megtartja nekünk a teljes területet, és a rajta élőket, mi meg prédikálhatunk mindenkinek naphosszat. De aztán pofára esünk, mert ez a Far Cry.

Az ötödik rész elég merészet húzott témaválasztásával, mert hát mégiscsak egy gigantikusra nőtt vallási szektát teszünk porrá és hamuvá módszeresen, akik jó, hát legalább annyira épelméjűek, mint egy részeg orosz, és legalább olyan szabadon értelmezik a Bibliát, mintha csak hirtelen véletlenül kicserélték volna a lapjait a Guns magazinnal, de mégis csak egy prédikátort igyekszünk valahogy a puskánk elé csalni, ami még mindig eléggé necces tett, bárhonnan is nézzük.

Itt van nekünk ez a prédikátor, az Eden’s Gate vallási szekta feje, Joseph Seed, aki főállásban isten igéjét hirdeti, mellékállásban pedig gyakorló szadista vadállat, és itt vannak az ő nem kevésbé teljesen zakkant testvérei is, akik egy fiktív területen, egy bizonyos Hope Countyban tevékenykednek, ami a nem annyira fiktív Montana államban terül el, bár amióta többen kételkednek Ausztrália létezésében is, már igazából az is jó kérdés, hogy mennyire szubjektív jelentéssel bír egyáltalán az a szó, hogy fiktív.

Egy kisebb csapattal érkezünk Hope Countyba, hogy letartóztassuk és elvigyük magunkkal Josephet, de az akció legalább annyira jól sül el, mint… hát maradjunk annyiban, hogy a létező legrosszabbul. Mi elmenekülünk, aztán ott maradunk a nagy vadonban, ahol meg kell tanulnunk túlélni, társakat kell szereznünk magunk mellé, és persze valahogy ki kell iktatnunk a szekta vezetőit szépen sorban.

A testvérek különféle területeken tevékenykednek, ahhoz, hogy eljussunk hozzájuk, egy rakás küldetésen kell átverekednünk magunkat, és mivel egy nyílt világban tengődünk, nagyjából úgy alakítjuk az utunkat, ahogy az nekünk tetszik. Bazi nagy lett a térkép, még repülővel sem tudunk pillanatok alatt elérni egy távolabbi pontba, a táj szép és változatos, és amit meg kell tenni benne, na az pont olyan, mint amit egy Far Cry-játéktól elvár az ember. Nem több, néha kevesebb, de mondjuk nem lenne baj, ha egy picit már több lenne.

Na nem azzal van a baj, hogy olyan könnyen rá lehetne unni a Far Cry 5-re, mert nagyon nem. Mindössze arról van szó, hogy ha valaki egy rakás újítást várt, az várhat még a következő epizódig, bár valószínűleg felesleges. Minek is újítottak volna radikálisan a játékmeneten, ha mindig is azért szerettük az epizód eddigi darabjait, mert egy nagy világban lehetett rohangálni fel és alá gyalog vagy mindenféle járművekkel, és valahogy túl kellett élnünk az aktuális főgenyát.

Most sincs ez másképp, csak ezúttal nem egy egzotikus környezetben, hanem egy nagyon is amerikaiban próbálunk rendet tenni, ami egyébként marha jól áll a Far Crynak, jó egy kicsit elveszni a fák között a vadonban, kocsikázni az utakon, már ha nem lő ki egy önjelölt barom valahol, vagy csak úgy repülni a folyók felett, sőt, akár még horgászni is, ha arra lenne igény. A Far Cry 5-nek vannak hibái, de még mindig nagyon nagy szabadságérzetet ad, és még mindig úgy lehet rácsúszni, hogy az ember néha egy kicsit többet vár ugyan, de hoppá, hát hogy lett hirtelen hajnali három, és mi történt az elmúlt öt órámmal? Ja, hogy addiktív a játékmenet? Nagyon is.

A sztori önmagában nem túl izmos, de a küldetések között akadnak elég finom darabok, úgyhogy ráunni nem igazán lehet a játékra, még akkor sem, ha néha azért tényleg kicsit átverve érzed magad, mert az előzetesek alapján azért jóval komplexebb sztorit lengettek be a készítők, ami nincs, de van helyette sok-sok olyan dolog, ami kárpótolja az embert. Itt van mondjuk a jó öreg játékmenet, amiben még mindig eldönthetjük, hogy egy zárlatos rambóként, vagy lopakodva akarunk érvényesülni, ezúttal akár segítőket, specialistákat is igénybe véve, akiket különböző küldetések elvégzése után állíthatunk magunk mellé. Azért azt meg kell hagyni, hogy egy emberi specialista… nem, nem a Stallone segítsége is elég hatékony, de amikor elősétálsz egy állati segítővel, mondjuk egy medvével, az annyira pimp, hogy még Snoop Dogg is a gatyájába csokizna.

Grafikailag egyáltalán nincs ok a panaszra, a táj csodaszép, én egy „sima” PS4-en teszteltem, és nem igazán éreztem, hogy ez a játék PS4 Próért sikítana. Hope County él és lélegzik, tele van titkokkal, rejtett zugokkal, bőven lehet csak úgy kocsikázni bele a nagyvilágba, és felszabadítani a járókelőket vagy az útba eső kisebb-nagyobb bázisokat, közben pedig fejlődnünk kell, mert másképpen a szekta úgy gázol rajtunk keresztül, mint a hároméves Pistike a pocsolyán.

Ezúttal nincs a játékban iszonyú mértékű craftolási lehetőség, amit én személy szerint nem bánok, nem kell feltétlenül azért állatokat nyúznom, hogy több fegyvert vihessek magammal, hadd éljenek a nyuszik és szarvasok az erdőben, de ha esetleg mégis arra vetemednénk, hogy vadásszunk, akkor sem járunk rosszul, mert az állatbőrnek jó ára van az állatbőrpiacon, amiből vehetünk lőszert, meg fegyvereket is. Érdemes egyébként gyűjtögetni útközben, mert robbanóanyagokat például flottul össze tudunk állítani, ami jól jön, ha az emberre egy egész horda támad.

A Far Cry 5 sem arról lesz híres, hogy milyen remek fizikával autózhatunk vagy repülhetünk benne, de azért nem kaparja le senki a falat, ha el kell jutni valamilyen járművel A pontból B-be, akkor viszont bátran meg lehet lepődni, amikor mondjuk egy repülővel simán fel tudsz szállni egy erdőben, igen, a fák között, igen, egy átlagos repülővel, ami lehet, hogy bug, de lehet, hogy feature, ki tudja. Mindenesetre kicsit vicces a dolog, de ha már fent vagy, akkor játszi könnyedséggel lavírozhatsz a gépekkel, és a helikoptervezetés sem egy agysebészet, csak menni kell, és lőni, a többi nem annyira fontos.

Szerencsére a játék többi része nem ennyire egyszerű, egy-egy küldetéssel nagyon meg lehet izzadni, annak ellenére is, hogy az ellenfeleink mesterséges intelligenciája elérte az operett-szintet, azaz néha ahelyett, hogy szépen, okosan támadnának ellenünk, elkezdenek fel-alá rohangálni, ha még azt is elénekelnék a nagy rohangálás közben, hogy „jaj, cica eszem azt a csöpp kis szád”, isten bizony nem tűnne fel, hogy nem egy közvetítést nézel az Operett Színházból.

De hiába az ellenfelek butasága, és hiába vártunk többet egy picit a sztorijától, a Far Cry 5 bitang jó epizód lett, ami rettentően addiktív és szép, és bár kissé biztonsági játékot játszik, a hangulata és a világa simán eléri, hogy 18-20 órára vagy a mellékküldetéseket végigtolva még sokkal több időre beszippantson. Inkább ez szippantson be, mint egy szekta.