Szerencsétlen rendező legutóbb az elmúlt évek egyik legmegosztóbb horrorjával, az Örökséggel elérte, hogy mindenki csak arra legyen kíváncsi, hogy az új mozija jobb-e vagy rosszabb, mint a Hereditary. Mi kifejezetten szerettük azt a filmet is. De ez valami nagyon más. Azaz nagyjából más. Mert míg az Örökség lassacskán, egy családi dráma képében telepedett rád, aztán a végén a nyakadba zúdította a poklot, majd kikötött egy olyan ponton, amit lehetett szeretni vagy nagyon utálni, a Fehér éjszakák kivisz egy magyar napsütötte rétre, aztán szépen komótosan belök téged a pokol kapuján. De nem csak úgy picit. Durván.

A Midsommar legfeljebb annyiban hasonlít az Örökséghez, hogy ő is elképesztően lassan építkezik, de a lassú építkezés közben is brutálisan nyomaszt, már a film kezdése is olyan sötét, mint az éjszaka, de az a sötétség még a közelében nincs annak, ami erre a pár fiatalra vár a legfényesebb napsütés közepette. Pont ezért furcsa film egyébként a Fehér éjszakák: szinte mindvégig verőfényben játszódik, nincsenek benne jumpscare-ek, mégis rettentően nehéz nézni, és nem csak azért, néha a kifejezetten gusztustalan. Azért, mert a kénköves pokol, ami a baráti társaságot szorosan magához öleli.

A sztori egyébként nagyon egyszerű, de nem is kell több: Dani egy családi tragédia után teljesen összeomlik. Barátjával, Christiannel döglődik a kapcsolatuk, de a rettenetes eset után összekovácsolódnak, aminek a haverok nem annyira örülnek. Azért sem, mert azt tervezik, hogy Svédországba utaznak a nyáron, ahol beugranak egyikük, Pelle családjának szokásos éves fesztiváljára, ami állítólag olyan, mint egy hippifesztivál, csak aztán kiderül, hogy mégsem. Eleinte minden nagyon békés és valóban nagyon hippi, de aztán menthetetlenül elindulnak lefelé a lejtőn, amikor elkezdik megismerni a fesztivált rendező család szokásait.

Nyilván eleve sejted, hogy nem sülhet ki semmi jó ebből az egészből, de erre a filmre tényleg lehetetlen felkészülni, és ezt mocskos módon ki is használja. Állandóan meglep a kegyetlenségével, a lassúságával, a színességével, amelyben nagyon más fényt kap minden, ami egyébként a legtöbb horrorban a sötétben zajlik, plusz azzal, hogy az elejétől a végéig a velejéig beteg.

De a másik oldalról „csak” egy átlagos horror, amiben úgyis tudod, hogy mi történik majd, hogy melyik mellékszereplőt fogja valamilyen egészen explicit módon érni a halál, és nagyjából tudod, hogy mire megy ki a játék. És igen, pont arra megy ki. Csak a megvalósítás módja, és a játék szabályai lepnek meg, de azok nagyon.

Az, hogy a napfényt is vészjóslóvá teszi, a rét zöldjét, a fehér ruhákat, a virágokat, a kék eget, mindazt, amitől az ember nemhogy félne, de kifejezetten megnyugtatja. Végig azt mondja, hogy „nyugi, ilyen gyönyörű környezetben, ilyen mosolygós emberekkel nem történhet semmi baj”, aztán rájössz, hogy ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy „itt tényleg semmi sem baj, amíg a szokásaink része, és ha a szokásaink egy részében előkerülnek a belek is, akkor most mi van?”.

A Fehér éjszakák egy közel tökéletes horrorfilm, olyan, amilyet még tényleg nem láttál, ami úgy megterhel és gyomorba rúg, hogy nem állsz fel könnyen utána. Egyszerre kiszámítható és meglepő, napfényes és éjsötét, virágos és rohadt, békét hirdető és kegyetlen. Valami ilyesmi lehet a pokol. És persze sanszos, hogy ezt az Örökségnél sokkal pokolibb poklot is rengetegen fogják utálni.

Ja, és a legszebb, hogy mindezt Ari Aster nálunk forgatta, ez a rét Budakeszin van, és elég valószínűnek tartom, hogy páran majd elmennek arra gombázni, de én legszívesebben a 10km-es körzetét elkerülném.