Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

A Foxcatcher csak látszólag sportfilm. Valójában egy éjsötét dráma, melynek szereplői kétségbeesetten keresik az elismerést. Annyira, hogy belerokkannak.

Az év eleji mozis felhozatal illatos rózsaolaj a mozirajongóknak. Jön a zseniális Whiplash, közeledik a Kingsman és most itt a Foxcatcher, ami nem csak egy remekbeszabott dráma, de az utóbbi hónapok legnagyobb meglepetése is az élete formáját hozó Steve Carell-lel és az elképesztő Channing Tatummel a reflektorfényben. A sztori megtörtént eseményeken alapszik. Az arisztoktrata származású John E. du Pont (Carell) megalakítja a címben szereplő birkózóegyesületet, melynek élére megszerzi az olimpiai aranyérmes Mark Schultzot (Tatum), majd a bátyját, Davidet (Mark Ruffalo). A film hármójuk bonyolult, nagyrészt mélyre temetett félelmek és rejtett motivációk vezérelte kapcsolatáról szól, ami egy megdöbbentő tragédiával ér véget.

 

Azzal kell kezdenem, ami valósággal kiveri a néző szemét: a színészek Bennett Miller (Capote, Pénzcsináló) vezetése alatt olyan minőségi játékkal sokkolnak, hogy az már önmagában megérne néhány arany szobrocskát valamelyik random díjátadón – az Arany Málnát kivéve. Tessék végre elfelejteni, hogy Channing Tatum plakátfiú, mert nagyon nem az! Alakítása pontos és végtelenül érzékeny a dicsőségért harcoló, belül gyermek, kívül büszke-sértődött birkózó szerepében. A testtartása bestiális erőt sejtet, mégis teljességgel ügyetlenül mozog a hétköznapok világában. Arca rátarti büszkeséget sugall, mely mögött mindig ott van valami ideges düh, tekintetében viszont egy eltévedt kisfiút látunk, aki csak azt szeretné, ha elismernék. Első látásra sajnálatot ébreszt az emberben és akkor még nem is találkoztunk du Ponttal, akit Carell úgy formáz meg, hogy az első percekben – mondjuk ebben a műorr is ludas – alig ismerünk rá.

Ezzel vége az idétlen udvari bolond imidzsének. A megalomániás, szociopata milliomos szerepében ő is remekel. Alig mond két mondatot és már látjuk is a történetét. Egy nagyhatalmú ember, aki egész életében megkapott mindent, kivéve a legfontosabbat, a szülői szeretet és elismerést. Felnőtt életében épp ezért minden, amit tesz, pótcselekvés. Ő ugyanannyira elveszett, mint az ifjabbik Schultz, csak neki soha nem mondott senki ellent, ami végül a már említett tragédiába torkollik. Az egyetlen nem sérült személyiség az idősebb testvér, David (Ruffalo is jó, de ez nem az ő jutalomjátéka), aki már megtalálta a boldogságot a családja mellett, így nem is igazán értheti, milyen erők tombolnak testvére és a gazdag mecénás lelkében.

 

Az alkotás legnagyobb pozitívuma tehát a letaglózó színészi játék. Szerencsére a forgatókönyv és a rendezés is tartja a lépést a nagyformátumú alakításokkal, a borongós, reménytelen miliő pedig tökéletes háttérül szolgál a meglehetősen depresszív történet kibontásához. A szkript tele van borzasztóan erős jelenetekkel, melyeket sikerült hajszálpontosan vászonra adaptálni. Az a pillanat, amikor du Pont a győzelmi mámorban birkózni kezd a csapattal, vagy amikor hevenyészett bemutatót tart az edzésre ellátogató anyjának, biztosan napokra beköltözik a fejedbe, mint ahogy az is, amikor Mark iskolásoknak tart előadást a sport fontosságáról.

A Foxcatcher nagyon fontos dolgokról szól és ezekről szépen is beszél, de – itt jön egy kis elmarasztaló kritika – a műélvezetet azért néhol megzavarja egy csipetnyi hatásvadászat és a feszességből is veszít itt-ott a mozi. Kétségtelen, hogy nem sétál akkora esernyővel a díjesőbe, mint a Sráckor, a Whiplash vagy a Birdman, de még így is az év elejének egyik legnagyobb filmélménye.

8
  • Néhány erős jelenet napokig veled marad
  • Példás hangulatfestés
  • Zseniális színészi játék és pontos rendezés

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.