Legalább annyira fárasztó már leírni azt, hogy „ez a szörnyfilm már megint egy nagyon buta és bántóan üres, de legalább látványos alkotás, amit azonnal elfelejtesz, amint kijössz a moziból”, mint a kommentek között azt olvasgatni, hogy „mégis, mit várt a firkász egy ilyen filmtől?”. Mert azért azt lássuk már be, hogy attól, hogy egy filmnek az az elsődleges célja, hogy látványos legyen, még nem kellene segghülyének lennie!

Felskiccelhetne legalább minimálisan érdekes karaktereket, legalább minimálisan érthető motivációkkal, és mondjuk a nézőt is kezelhetné egy olyan állatfajként, akinek egy kicsit több igénye van annál, mint hogy a moziban ülve a popcornon kérőddzön és tompán nézzen kifele a fejéből.

Nos, a Godzilla Kong ellen alkotógárdájának sajnos nem sikerült ezt megugrania. Pedig érezhetően benne volt a szándék mind a rendezőben, mind a forgatókönyvírókban, hogy ezúttal igenis odaizzadnak valami izgalom- meg érzelemfélét a vászonra, de be kell látnunk, hogy ehhez sajnos ők nem rendelkeztek a megfelelő képességekkel. A sztori, az emberi szereplők, a helyszínek mind-mind csak apropói annak, hogy a szörnyuniverzum két ikonikus alakja egymás fejéhez vagdossa a környéken lévő épületeket.

Azért néhány szót a történetről, csak hogy ne vádoljatok minket hanyagsággal: Godzilla pusztít, az emberek ezért elindulnak Konggal a Belső Föld nevű helyre, hogy megoldást találjanak a szitura.

A két címszereplőn kívül a többi karakter annyira fáj, hogy igazából szót sem érdemelnének. A Konggal kommunikálni képes siketnéma kislány, a tinédzser, aki a haverjával együtt úgy mászkál be szupertitkos létesítményekbe, mintha csak a konyhába menne át megkenni egy vajas kenyeret és az összes, szokásosan vadbarom tudós pont annyira érdekesek, mint a darálóba töltött hús. Úgy vannak ők odapakolva a sztoriba, mint a régi pornófilmekben a cselekmény a dugások között. Értjük, hogy drága lett volna másfél óráig azt mutatni, hogy a szörnyek rokkkantra kalapálják egymást, de ha már kell a töltelék a filmidőbe, akkor annyira szeretnénk végre valami értelmeset, valami maradandót látni. Olyan szép lenne, ha egyszer a menetrendszerűen érkező szörnyes tripet egy potens rendező és író gondjaira bíznák!

Az sem segít az összképen, hogy a sztori még a saját keretrendszerén belül is tele van bakikkal és következetlenségekkel. Ilyen következetlenség például a méretek kérdése, ami azért komoly fejvakarásra késztetheti azokat a nézőket, akik valamiért elfelejtik lekapcsolni az agyműködésüket a főcím előtt. A kedvencem az a jelenet, amikor Godzilla az atomlehelletével lyukat fúr a Föld belsejében lévő óriási üregig, ahol Kong éppen héderezik, az utóbbi felugrál a lyukon, ami elméletileg csak annyira széles, mint az óriásgyik szája, majd amikor felér, hirtelen pont ugyanakkora lesz, mint a másik monstrum. Igen, biológia órán is megtanultam, hogy az élővilágban egészen meglepő méretű dolgok is kiférnek egy apró lyukon, na de ez akkor is nevetségesen bárgyú megoldás.

Vagyis a Godzilla Kong ellen megint egyszerű lett, mint egy betonkocka... DE! Egy olyan éven vagyunk túl, amikor egy csomó (fontosabb) dolog mellett a hangos, látványos, szélesvásznú moziélményről is le kellett mondanunk, ez a film pedig az agyatlan blockbusterek lélektelen, de nagyon is hangos, látványos és szélesvásznú esszenciája. Valami, amit Roland Emmerich és Michael Bay mindennemű rosszérzés nélkül tolna be a filmográfiájába, és amire egy kicsit már mindannyiunknak szüksége volt.

Ennek a mozinak a mostoha körülmények adják a feloldozást. Amikor ugyanis Godzilla beleállítja Kong buciját egy toronyházba (és fordítva), mindezt pedig a film tökéletes technikai színvonalon prezentálja, felrobban minden (is), összeszakad föld és ég, közben dübörög a Dolby, te pedig lapátolod a szádba a popcornt, akkor hajlamos vagy megbocsájtani még azt is, hogy az emberi jelenlét ezúttal is csak a díszlet része és hogy az egész irtózatosan suta, buta és üres.

Ezt a bunyót így, 2021 májusában kötelező moziban megnézni, és legyen bármennyire is semmilyen, most még ennek is szívből lehet örülni.