Nápolyba mentünk nyaralni a családdal. Tegnap tipikus turistáskodós napot csináltunk, megnéztünk valami múzeumot, nem is emlékszem, a fiúk meg én is nagyon untuk, megkóstoltuk a híres margheritát a Di Michelénél, délután pedig felmentünk a Vezúvra. Elég fárasztó volt a kapaszkodás, valahogy mégse tudtam este elaludni, hajnalig Kafkát olvastam. Talán emiatt, talán nem, de hajnalban feketerigóként ébredtem fel.
Azt persze rögtön láttam, hogy valamilyen madár vagyok, de ahhoz, hogy azonosítsam a fajomat, ki kellett repülnöm a fürdőszobai tükörhöz. Ez nem volt egyszerű, lévén még csak a második éjszakát töltöttük az apartmanban, és én valahogy úgy vagyok vele, hogy ha tető van a fejem felett, rosszul tájékozódom, parkolóházakban is csomó ideig keresem az autót mindig. Persze ez tök mindegy most már, feketerigóként úgysem tudok vezetni. Szóval kerestem a fürdőszobát a tükörrel, de véletlenül a gyerekekhez repültem be elsőre, és ott, az emeletes ágy korlátján megpihentem egy kicsit. Nem a repülés volt fárasztó, hanem a manőverezés, azóta persze már belejöttem, de akkor először csináltam.
Kifújtam magam, és újra szárnyra kaptam, észre se vettem, amíg meg nem történt, hogy felszállás előtt könnyítek magamon. Nem mertem visszanézni, reméltem, hogy nem az alsó ágyon fekvő Marcira ment.
Őszinte leszek, pánikba estem, amikor megláttam magam a tükörben, valahogy akkor fogtam föl, hogy ez tényleg megtörtént. Össze-vissza repkedtem ijedtemben, többször nekimentem a falnak, szerencse, hogy nem tört el a szárnyam. Nagyon érzékeny műszer… Mindenesetre arra jó volt, hogy egész ügyesen kitapasztaltam, hogyan tudom irányítani ezt a repülés dolgot.
Most itt ülök az erkélypárkányon az emberlét emlékének és a jövő madárságának a határán az utóbbin gondolkodva.
Meg kell mondjam, eléggé másképp néz ki a világ madárperspektívából, és most nem csak arról beszélek, hogy különböznek a színek meg a felbontás. Más dolgok fontosak.
Ott van például egy üres virágcserép, amiben csillog az éjszakai könnyű eső friss vize, lehetne inni belőle. De persze mellette meg az árnyékban tök jól el tudna bújni egy macska, tehát csak óvatosan. Jobbra pedig a fekete aszfaltcsíkot megsüti a reggeli nap, könnyen lehetne emelkedni a létrejövő termik segítségével.
Az elmúlt egy-két órát eléggé élveztem. A legnagyobb különbség az ember- és madárlét között, hogy a félelmek, szorongások elmúltak. Nem aggódom a munkán, nem félek attól, hogy megint veszekszem a feleségemmel, hogy újra hisztizik a gyerek, meg a többi. De most azért némi diszkomforttal kezd eltölteni a bizonytalan jövő.
Nézzük a Maslow-piramist. Enni kell, mégpedig ha jól emlékszem, kukacot. De hol? Hol találok? Hogyan? Kipiszkálom a földből vajon? Aztán nyilván párosodni? Hol találok feketerigócsajokat? Honnan ismerem fel? Hogy kell elcsábítani? Hogy kell csinálni? Megannyi nyugtalanító kérdés. Élnek egyáltalán feketerigók Dél-Olaszországban?
Azért igazából tök jó lesz. Hiányozni fog, hogy híreket olvassak, de majd valami öreg olasz vállára szállok, onnan belelesek a lapba, legalább a focieredmények meglesznek. Egyre inkább érzem, hogy az a némi kényelmetlenség, ami új életemmel jár, eltörpül ahhoz képest, hogy mennyi stresszt hagyok magam mögött. Vigyázni kell a macskákkal, a légpisztolyos gyerekekkel, meg a nagy, tiszta üvegű teraszajtókkal, és rendben lesz minden.
A családom ébredezik. Egyedül arra nem szabad gondolnom, hogy mennyire hiányzom majd a gyerekeknek.
(Illusztráció: Robert Trevis-Smith, Getty Images)