A nyomozó hatalmas CSI Miami felirattal a hátán, megfontolt tempóban lép be a helyiségbe, ahol az ágyon egy több sebből vérző holttest fekszik. Hősünk nagyot szippant a levegőben málladozó szellentésből, majd felcsillanó szemekkel közli a hatalmas diplomatatáskával érkező szőke cicababával, hogy a tettes a gyilkosság előtt hagymás rántottára ivott sört. Öt perc múlva már a laborban fürkészi a szakállas geek-külsejű professzor az elemzésre küldött szagmintát, két perc múlva kinyeri belőle a tettestől származó DNS-t, majd negyed óra múlva a számítógép már ki is löki a tettes nevét és lakcímét. A gyilkos éppen a WC-n ül, amikor a kommandósok rárúgják az ajtót. Még egy rövid beszólás a nyomozótól a gyanúsítottnak - „Szar ügy, haver!” -, aztán napszemcsi fel, stáblista.
Bár a fenti sztorival jócskán sarkítottuk a közkedvelt helyszínelős sorozatok cselekményét, de azért ismerjük be, hogy ezekben a szériákban a nyomozók alkalmanként hajmeresztő bravúrokkal jutnak el az elkövetőhöz. A varázsszó a DNS, de legalább ennyit hallhatod az ujjlenyomat, a szagminta, illetve mikronyom varázsszavakat is. Meghámozzuk a szíeszáj-legendát.
Miről is van szó?
A XIX. század vége vérfagyasztóan izgalmas időszak volt a bűnüldözés szempontjából, hiszen ebben az időben kezdte meg Londonban a Hasfelmetsző Jack művésznevű mészáros 1888-tól 1891-ig tartó turnéját, mely konkrét hisztériát váltott ki az angol fővárosban. A rendőrség először persze ott is a „rendőrt mindent sarokra” módszerével próbált sikereket elérni, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az addigi eszközök teljesen használhatatlanok a vérontás megfékezésére, a szervek a tudomány felé fordultak.
A Hasfelmetszőt soha nem sikerült elfogni, ami örök szégyenfolt marad a Scotland Yard címerén, ám ezzel együtt a rendőri vezetés nyitottá vált minden újító szándékú kezdeményezésre. 1892-ben Francis Galton angol antropológus megírta az emberi ujjlenyomatokról szóló tanulmányát, majd Sir William Herschel az ebben olvasható ismereteket átültette a gyakorlatba, amikor az ujjlenyomatokat személyazonosításra kezdte használni. Ezek ketten lefektették a daktiloszkópia alapjait, mely nem más, mint az emberi bőrön látható mintázatok kriminalisztikai szempontból történő vizsgálata.
A daktiloszkópia tervszerű alkalmazásával a Yard fejesei meglepetten tapasztalták, hogy soha nem látott mennyiségű bűnelkövetőt sikerült begyűjteni és elítélni az általuk a helyszínen hátrahagyott nyomok alapján. Később aztán valakinek eszébe jutott megkérdezni, hogy miért csak az ujjnyomot használják, amikor a bűnöző egy rakás más típusú nyomot is hátrahagyhat bűnelkövetés közben, majd ennek egyenes következményeként létrejött a nyomozás tudománya, a kriminalisztika.
Itt tulajdonképpen akár el is képzelhetsz egy komor tölgyfabútorokkal szegélyezett szobát, ahol őszbe hajló professzorok brainstormingot tartanak arról, hogy pontosan milyen nyomokat hagyhat hátra egy gyilkos a helyszínen, és ezeket milyen módszerrel lehet begyűjteni, illetve további vizsgálatra alkalmas formában tárolni (szakszerűen: rögzíteni), majd hogyan lehet a nyomoktól eljutni az elkövető azonosításáig. A kriminalisztika ilyen szempontból olyanná vált, mint egy nagy amőba, ami az alkalmazott tudományok eredményeit „bekebelezve” próbálja azokat a felderítés szolgálatába állítani. Nem akarunk annak részletes elemezgetésével fárasztani, hogy pontosan mely tudományoktól és mit „lopott” a kriminalisztika, de annyit azért megjegyezhetsz, hogy a fejlődés folyamatos. Nem hiába volt PhD a CSI: A helyszínelők Grissomja sem, ugyebár.
DéNeS
A sorozatok szenzációhajhász megoldásait szem előtt tartva eléd pakolunk néhány infót, amit tudni érdemes, ha netán a tegnap esti NCIS valamelyik hihetetlen fordulata kerülne szóba.
Az egyik legelső „tudományág”, amit a bűnvadászok felhasználtak, az a fotográfia volt. (Indokolt az idézőjel, hiszen a fotográfia mára inkább művészet, mint tudomány, de ez sem volt mindig így.) Magyarországon már a múlt század elején készültek felvételek az elfogott gyilkosokról, és a fényképező alkalmazása azóta természetesen még hangsúlyosabb lett. Nem is kell nagyon megerőltetni az agyad, hogy összerakd a képet: a sorozatban is állandóan ott lifeg valamelyik kékruhás nyakában a fényképezőgép, és ez itthon is így van.
A helyszíni szemle első és legfontosabb mozzanata a helyszínen talált állapotok fényképen vagy mozgóképen történő dokumentálása. Nem kell tehát röhögni, ha érzésed szerint a kelleténél többször villan a vaku. Gondolj bele, hogy a fénykép az egyetlen eszköz, mellyel a nyomokat úgy lehet dokumentálni, hogy állagukban semmilyen sérelem nem következik be. Anno pont ezért váltottál kazettáról CD-re, hiszen a szalagot az olvasófej egy idő után hallhatóan koptatja, míg a lemez és az olvasóegység között nincs fizikai kontaktus. Nos, ezt egy bűnügyi technikus is tudja, ezért kattogtat annyit a valóságban és a vásznon is.
Ezzel persze nincs vége a technikai munkának, hiszen a fényképen rögzített nyomhoz előbb-utóbb hozzá is kell nyúlni. Nos, ez már a mélyvíz, ahol olyan tudományágak ismereteihez kell folyamodni, mint a biológia, kémia, fizika, botanika, patológia, vagy – csak hogy valami egzotikusabbat említsünk – az entomológia, vagyis a rovartan. (A holttesteken rágódó ízeltlábúak fejlődési szakaszából következtetni lehet a halál beálltának idejére.) Attól függ, hogy épp melyik tudományág kerül alkalmazásra, hogy hősünk éppen milyen nyomtípussal áll szemben. A kriminalisztika egyik tétele, hogy a nyom minden esetben két test kölcsönhatása következtében keletkezik.
Itt például éppen nyomok keletkeznek:
Interakcióba léphet egymással a gyilkos ujja és a párkány, amin keresztül bemászik áldozata szobájába, a lábán lévő bakancs és a padló, a testéről leváló hámsejtek és a kezén lévő kesztyű, aztán ha a dolgok nem alakulnak valami fényesen: a kése és a szerencsétlenül járt áldozat bordái. Ennél a példánál maradva a párkányon hagyott ujjnyom tekintetében a daktiloszkópia, a leváló hámsejtek miatt a biológia, a késes sztori következményeként pedig a patológia ismeretanyagát kell riasztani. A szorgos nyomgyűjtögetésnek borzasztó egyszerű célja van. A nyomozók azért raknak mindent borítékba/zacsiba/műanyagzsákba, hogy ha később a képbe kerül egy rosszarcú delikvens, akkor különböző diagnosztikai vizsgálatokkal össze tudják vetni a róla levett mintát a helyszínen talált nyommal. Ha a kettő passzol, akkor már lehet is kiutalni a csíkos kezeslábast.
El kell oszlatnunk néhány tévhitet minden helyszínelős sorozat aduászával, a DNS-vizsgálattal kapcsolatban. A lényeg az egyébként köztudomású tény, hogy DNS-t csak szerves anyagmaradványokból lehet kinyerni, és ezek közül is csak olyanból, mely tartalmaz sejtmagot. Így hajszálból csak akkor lehet DNS-mintát kinyerni, ha van rajta hajhagyma. Ha nincs, akkor még Dr. Csont sem lesz képes a hajszál szerkezeténél, hosszánál és színképénél több infót papírra vetni, mely azért a semminél több, de közel sem bír akkora jelentőséggel, mintha ezüsttálcán nyújtaná át az elkövető teljes genetikai térképét. Így a cikk elején olvasható szösszenetünk is erős túlzás, hiszen szagmintából csak akkor lesz DNS-minta, amikor az égből bilincsek potyognak.
Van még valami, amiről szerintünk ehelyütt hallani szeretnél, ez pedig nem más, mint az ezerszer ellőtt foszforeszkálós trükk. A nyomozó besétál a helyszínre, elővesz egy szórófejes flakont, telespricceli a szobát valamilyen anyaggal, aztán besötétítés után kényelmesen végigbaktat a világító vérnyomok mentén. Itt sem arról van szó, hogy a forgatókönyvírók begombáztak, hiszen ez az anyag valóban létezik és luminolnak hívják. Ez az okos kis vegyület csupán annyit csinál, hogy reakcióba lép a vérben található vassal, és néhány percig az egyesülés okozta eksztázisban boldogan foszforeszkál. Azonban arról is emlékezzünk meg, hogy nem igazán szokás lapátszám borogatni a gyilkossági helyszíneken, mert borzasztóan érzékeny anyag.
Itt láthatod működésben:
Egyrészt nem csak a vérre, hanem a rézre, és más vegyi anyagokra, például a háziállatok vizeletére is reagál, másrészt egy csomó további tesztet meghiúsíthat, emellett pedig nem is olcsóságáról híres. Ezért hát, ha azt látod, hogy a helyszínelők a lakásba belépve már borítják is szerteszét a luminolt, akkor biztos lehetsz benne, hogy a sorozat szakértője szabadnapot, a rendező pedig idegbajt kapott. Az pedig végképp „vicces”, amikor a holttestet is lágyan bepermetezik, ahogy tették ezt az Elemi ösztön című klasszikusban.
Na de milyen eljárás ez?
Az első és legtöbbet eldurrantott baki, hogy a 45 percben tálalt cselekmény a valóságban akár több hónap kemény munkát is igénybe vehet. Itt az egyik legtöbbször látott eseménysor: A sorozatban a nyomozó telefonon kéri a DNS-vizsgálatot a labortól, aztán gyorsan felhívja az asszonyt, hogy adott-e enni a macskának, majd a laborból hívják, hogy már keresték volna, csak foglalt volt; megvan az eredmény.
Nos, azt biztosan tudjuk, hogy nem hogy 45 perc, de egy hét is kevés egy DNS-profil felállításához. Magyarországon egyébként a bűnügyekben használt DNS-vizsgálatot kizárólagos hatáskörrel végzi a Bűnügyi Szakértői és Kutatóintézet, és természetesen nekik sem elég egy telefonhívás, mivel – az igazságszolgáltatás már csak ilyen – a szakértői vizsgálatokat is kizárólag írásos határozattal lehet elrendelni. Ennek az oka pofonegyszerű: mivel a nyomozást követő bírósági eljárásban felülvizsgálják a bizonyítékok beszerzésének törvényességét is, ezért azt is irattal kell alátámasztani, hogy a szakvéleményt a vonatkozó jogszabályoknak megfelelően szerezték be, azaz nem a szomszéd zugvegyészt, hanem az erre hivatott szervet kérték fel a feladatra.
A másik probléma szintén jogi természetű. Egy magára valamit is adó szemét biztosan kimarja az a jelenet, amikor Grissom bácsi a helyszínen rögzít egy nyomot, majd besétál vele a laborba, ahol elvégzi az összehasonlító vizsgálatot, aztán leveszi a fehér köpenyt, és felmegy kihallgatni a gyanúsítottat. Megkímélünk titeket a jogászi okfejtéstől, és csak a végkövetkeztetést pakoljuk eléd: egész egyszerűen szó sem lehet arról, hogy egy szakértői vizsgálatot az ügyben eljáró nyomozó hajtson végre, legyen akármekkora szaktekintély. Fontos eljárásjogi garancia a független szakértő intézménye, aki a nyomozásban semmilyen egyéb minőségben nem vesz részt.
A fentiekből is láthatjátok, hogy mi nem akarunk az az idegesítő muksó lenni, aki a moziban előtted ülve minden lövésnél felhördül, hogy ez a fegyver nem is üt ekkorát. Megnyugtatunk, hogy a kiemelt anomáliákon kívül meglepő módon a színvonalasabb sorozatok különös figyelmet fordítanak a nyomkutatás tekintetében a szakmaiságra is, és épp ezért lettek olyannyira kedveltek a bennfentesség érzéséért minden este a tévé elé huppanó krimi-kedvelők körében. Persze a költői túlzásokat kereső nézőnek nem kell sokáig kutakodnia, de nagy általánosságban arról van szó, hogy ezek az irreális elemek épp annyival teszik színesebbé az aktuális sztorit, amennyivel a mozi izgalmasabb az életnél.
