A „Pápát eltalálta egy meteor” című installációt 50 ezer dollárért vásárolta meg valaki 1999-ben, majd néhány év múlva hárommillió dollárért adta tovább egy New York-i árverésen. Miben tartsd a vagyonod?
Ha igaz, André Kosztolányitól származik a felosztás: 1/3 részvény, 1/3 ingatlan, 1/3 műtárgy. A portfólió első kétharmadáról most csak – ismét Kosztolányit idézve – annyit, hogy „spekuláns gyereke soha nem örököl semmit”. A műtárgyakra, elsősorban a festményekre általában igaz a kijelentés. Mesélhetnénk újabb fantasztikus sztorikat a nemzetközi műtárgypiacról, de inkább a magyar piac sikereiről és jelenlegi helyzetéről, lehetőségeiről adnunk rövid áttekintést.
Mint minden más instrumentum, a műtárgy is olyan, mint a hullámvasút, egyszer fent, egyszer lent. Ezt sajnos a magyar piacon nem mindenki tudta, és a hosszú, szinte végtelennek tűnő – kb. húsz év – emelkedés után fájdalmas a pofon a bekövetkezett áresés miatt. Emiatt sokan csalódottnak érzik magukat, de hosszú távon a minőség jó befektetésnek bizonyul, csak idő kérdése, és rendbe jönnek az árak. Hogy ez mikor lesz, arra nem lehet pontos dátumot mondani, de várhatóan akkor, amikor a jövőbe vetett bizalom helyreáll. A nagy értékű gyűjtemények létrejötte egyébként sem a megfontolt spekuláció, hanem a hozzáértő gyűjtő olthatatlan szenvedélye által vezérelt vásárlások, cserék eredménye. Ha valaki megkérdez, én is ezt pártolom.
Az a legbiztosabb, ha valaki saját maga is lát a pályán, el tudja dönteni mit, miért, mennyiért. Persze rábízhatjuk magunkat egy tanácsadóra vagy egy galériára, de itthon a választék ebben sem elég nagy, és az eredmény se garantált, mert sok az avatatlan prókátor és a botcsinálta tanácsadó. Ennek ellenére, mégis helyes, ha találunk valakit, akiben feltétlenül megbízunk, és – legalább egy darabig – kikérjük a tanácsait.
A nyolcvanas évek közepétől kb. 2007-ig, a magyar műkereskedelem igazi sikersztori volt. A szocializmus általános szegénysége elképesztően alacsonyan tartotta az árakat, a rendszerváltás azonban elhozta a növekedés lehetőségét, és ez a bumm kitartott egészen 2007-ig. Egy példa: Berény Róbert Narancssárga akt kék díványon című képét 1992-ben 260 ezer forintért adtam el a Blitz Galériában egy orvos házaspárnak, ugyanez a kép 2005-ben egy aukción 17 millió forintért cserélt gazdát. Közben volt infláció és eltelt több mint tíz év, de a számtan ezek ellenére is szívet melengető lehetett a tulajdonosok számára.
Azóta viszont az árak azóta jelentősen visszaestek, a válság végett vetett a szárnyalásnak – még ha ez nem is mindig nyilvánvaló egy kívülálló számára. Sajnos, amikor egy ország gazdasága szenved, azt a műkereskedelem is leköveti. Nyugodtan beszélhetünk elhúzódó válságról, zsugorodó piacról. Ahogy azonban a tőzsdének is van alja – amikor egy bróker már azt tanácsolja az ügyfeleinek, hogy itt az ideje venni –, a festményeknél is ez a helyzet. Elértük az alját, itt lenne az ideje vásárolni. Vagy inkább itt lenne az ideje elkezdeni a gyűjteményépítést. Nem valószínű, hogy a piac ismét őrült sebességre kapcsolna, mint 2000 körül, de apró lépésekkel hamarosan elkezdhet felfelé araszolni. Ne feledjük, a műtárgy – normális piacon – nem rövid távú befektetés, érdemes tíz évben vagy többen gondolkodni. És még egyszer, az a helyes, ha szeretetből, saját örömünkre gyűjtünk, képezzük magunkat, eddzük a szemünket, és tájékozottak vagyunk. Persze nem akarok senkit lebeszélni arról sem, ha csak a nappali falára keres egy-két jó, értékálló munkát.
Világjelenség, hogy a műkereskedelem erősen eltolódott a kortárs művészet felé. Ma New Yorkban, egy kiemelt kortárs aukció nagyobb bevételt produkál, mint az impresszionisták kiemelt árverése. A világban ma a kortárs a sláger. Itthon még nem. Ennek sok oka van: a vizuális kulturálatlanság, az oktatás katasztrofális állapota, a kevés jó és követendő példa, a hiteles megmondó emberek hiánya, az állami rossz ízlés, a politika betolakodása a kultúrába stb. Itthon még népszerű a XIX. század – Munkácsy, Paál László, Markó Károly –, a XX. század eleje, most éppen a Nyolcak viszik a prímet.
Nem is szeretnék senkit lebeszélni ezekről, csak azt gondolom, hogy a XIX. század már nálunk is leszálló ágon van, a XX. század eleje meg nagyjából a csúcson, persze a nyomott árak miatt ezekben is lehet növekedési potenciál, ha már befektetésről beszélünk. A klasszikusok legjobb munkái azonban szinte már mind múzeumok falán vagy raktáraiban, vagy a közelmúltban létrejött nagy gyűjteményekben találhatóak. Viszonylag tehát kicsi az esély arra, hogy egy igazán kiemelkedő, nagy értékű gyűjteményt hozzunk létre klasszikusokból, nem beszélve arról, hogy ehhez mennyi cash-t kellene mozgósítani.
A jövő remekművei azonban itt, most születnek, a szemünk láttára. A kockázat természetesen sokkal nagyobb, mint ha jól bevált, már kanonizált művészek műveit vásároljuk, mondjuk a húszas évekből, de a lehetőség csak a kortárs piacon adott arra, hogy a legkiválóbb munkák kerüljenek a birtokunkba.
A kiváló minőség egy rangos gyűjtemény alapkövetelménye, de a jó befektetés záloga is.
A szerző
A szerző, Kováts Lajos 25 éve foglalkozik műkereskedelemmel. A Blitz Galéria alapító tulajdonosa. A MEO Kortárs Művészeti Gyűjtemény alapítója és ügyvezetője 2001–2004-ig. Mádl Ferenc köztársasági elnök 2002-ben a magyar kortársművészet érdekében végzett tevékenységért lovagkereszttel tüntette ki. A Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat Henszlmann Imre díjának tulajdonosa.
