A Zero Dawn ugyanis egy elsőre meglepően bugyuta alapötletből lett a PlayStation 4 egyik legjobb nyílt világú akciójátéka: egy vörös hajú amazon egy posztapokaliptikus világban kőkorszaki fegyverekkel robotdínókkal hadakozik. Ez pont olyasmi, ami maximum a nyolcéves Pistike fejében tűnhetett működőképes koncepciónak, a Guerrilla varázslói azonban nemcsak logikus, érthető és izgalmas sztorival magyarázták meg a dolgot, de az ötletet a játékmenet szintjén is példaértékűen ültették át a gyakorlatba.

A játék annyira erős nyitánya volt ennek az új franchise-nak, hogy a második rész már simán bekerült az év legjobban várt játékai közé, az pedig ismét a fejlesztők zsenijét dicséri, hogy a hypevonat ezúttal biztonságosan befutott a célállomásra.

A sztori fél évvel az első rész eseményei után játszódik, amikor Aloy ráébred, hogy a fenyegetés nem múlt el a HADES nevű mesterséges intelligencia kiiktatásával, sőt, a dolgok most még rosszabbul állnak, mint a Zero Dawn fináléja előtt: a gépek megint meghülyülnek, a termést elkezdi pusztítani valamiféle fertőzés, az időjárás egyre szélsőségesebbé válik, felbukkan egy újabb, rejtélyes ellenség és ha mindez még nem lenne elég, a legnagyobb nyugati törzset elnyeli a polgárháború pokla. Úgy hirtelen az ember azt sem tudja, hova kapjon, de Aloy szerencsére nem foglalkozik politikával, ő csak az emberiséget akarja megmenteni, ezért elindul, hogy önállósodott funkciói összeszedésével és egybeolvasztásával újra felépítse a GAIA nevű programot, ami majd megmenti a bolygót.

A Forbidden West minden tekintetben szebb, jobb, élvezetesebb, izgalmasabb és összeszedettebb az elődjénél, vagyis helyből hozza azt, amit az ember egy folytatástól elvárna, arról nem is beszélve, hogy a sztorija néhol egészen hajmeresztő fordulatokkal gazdagítja a jól kitalált mondakört. A program elindítása után az ember azonnal szembesül az alkotás egyik legszembetűnőbb szegmensével:

ez a játék bizony elképesztően gyönyörű.

Persze, az első rész sem volt csúnya, de ez az epizód már egy teljesen másik ligában játszik. Bele sem merünk gondolni, mennyi munkaórát fordíthattak az alkotók a művészeti megvalósításra, mert a nyilvánvaló egyenobjektumokon kívül (fák, kövek, fű és a többi) a játékteret olyan igényes aprólékossággal építették fel, hogy az ember néhol percekig képes bámulni a digitális világ egyes elemeinek szépségét. Az időjárás, az ezt kísérő részecskeeffektek, a fények és a víz megvalósítása is olyan szintű, amit még nemigen láthattunk nyílt világú akciójátékban.

A karaktermodellek és az animáció terén is sikerült egy izmosat előrelépni. Most már nem üres bábokként tátognak a szereplők, akik ezúttal normális háttérsztorit is kaptak egytől-egyig. Az egyébként úgy nagy általánosságban is érvényes, hogy a játék világa az utolsó szögig ki van találva. A Forbidden West hatalmas játékterét több törzs népesíti be, melyek mindegyike egyedi kultúrával, hitvilággal, öltözködési szokásokkal rendelkezik, ami kihat arra is, miféle interakcióba léphet velük a főhős.

A játékot nagyjából negyven-ötven óra alatt lehet végigvinni, ha az ember nem akarja az összes mellékküldetést és -tevékenységet kimaxolni, mely esetben kényelmes tempóban ennek simán összejöhet akár a duplája is. Igen, a térkép tele van pakolva olyan időtöltésekkel, melyekben a részvétel opcionális és gyűjtögetnivaló is akad szép számmal, ami egy kicsit megijesztheti azokat, akiknek nincs napi öt órájuk videojátékra, de egy kanyarral meg is nyugtatnám a monotonitástól rettegőket, mivel a játék mellékküldetései között nem találni kettőt, ami ugyanazt a tevékenységet ismételtetné a főhőssel. Itt bizony minden egyes küldetésnek érdekes, értelmes sztorija van, még azoknak is, melyek nem viszik előre a fő cselekményt. Ha ez még nem lenne elég, a világ és a benne élők minél teljesebb megismerése hasznos felszerelésekkel, fejlesztésekkel, új tárgyakkal vagy épp újabb képességekkel jutalmazzák a játékost. A lélektelen grindolás tehát olyasmi, amitől nem kell félned, sőt, a legtöbb opcionáis tevékenység igen sokat tesz hozzá a legendáriumhoz, így egy idő után azon veszed észre magad, hogy szívesen elidőzöl egy-egy településen a helyiek ügyes-bajos dolgaival.

Ahogy az első résznél, úgy itt is meg kell említeni viszont, hogy néhol azért az összképbe bele-belerondít egy-egy zavaró bug, amit egyébként egészen biztosan javítani fog a stúdió a következő hónapokban. A végigjátszás során többször találkoztunk beragadásokkal, melyeken ugyan a kitartó gombnyomkodás egy idő után tudott segíteni, de még ezzel együtt is érdemes tudni róla. Ahogy arról is, hogy olykor az elhalálozás után a program a küzdelem során felhasznált tárgyak nélkül küld vissza a csatába, vagyis minden egyes game over után egyre szerényebb erőforrásokkal futhatsz neki újra a kihívásnak, ami biztosan programhiba, mert ha nem, az nem fest túl humánus képet a fejlesztőkről. Itt-ott a kamera is hajlamos volt eltűnni a falban, bár ebből a szituból általában másodpercek alatt sikerült kikeveredni, így nem okozott nagy problémát a dolog.

Ezektől a könnyen feledhető mellékzöngéktől eltekintve semmi nem zavarja a szórakozást. A játék ugyanarra a DNS-re épült, mint az első, így akik azt kipörgették, otthon érezhetik magukat, de természetesen még őket is érik majd meglepetések. Bár az akció sava-borsát továbbra is a mind látványban, mind izgalomban és intenzitásban bombasztikus – és a leválasztható testrészek miatt nem kevés taktikai lehetőséget tartogató – dínóvadászat adja, a képességek tekintetében rengeteg újdonsággal találkozhatunk. Nemcsak a képességek fejlesztése lett szerteágazóbb, de bizonyos sávok feltöltésével majd aktiválásával egyfajta transzba kerülhetünk, melyek alatt erősebb támadásokat hajthatunk végre, pajzs mögé bújhatunk vagy akár láthatatlanná is válhatunk. Az újdonságok szépen belesimulnak a játékmenetbe, látványosak és a segítségükkel egészen komoly stratégiákat dolgozhatunk ki az előttünk tornyosuló kihívások leküzdésére.

A Horizon Forbidden West a felszínen és a felszín alatt is mestermunka. Művészeti és technikai megvalósítása kifogástalan, és bár a játékmenetnek az előző részben lefektetett alapjait nem forgatja fel, gyakorlatilag minden téren hatalmasat lép előre. Nem tudjuk, PlayStation 4-en hogy néz ki a játék, de látatlanban is ki merjük jelenteni, hogy ezért a címért már tényleg megéri belevágni a generációváltásba. Aloy legújabb kalandját a lehető legerősebb gépen kell látni, hogy az ember elhiggye, mire képes egy tehetséges fejlesztőstúdió, ha nem kell technikai kompromisszumokat kötnie. Mi le voltunk nyűgözve.