Az ausztrál Philippou ikrek három éve a Beszélj hozzám! formájában nagyon kevés pénzből simán lehozták az év meglepetéshorrorját, ezért mindenki tűkön ülve várta, mit gurítanak legközelebb. A Hozd vissza őt című mozival sem okoznak csalódást, de azt azért muszáj megjegyezni, hogy ehhez a darabhoz jóval erősebb gyomor kell, mint az emlegetett 2022-es mozihoz.
Egy elárvult testvérpár gyámság alá kerül, míg egyikük be nem tölti a 18-at. Gyámjuk egy első pillantásra nagyon kedvesnek tűnő középkorú nő, akiről hamarosan kiderül, hogy néhány hónapja veszítette el kislányát. Ennek tudatában már az a kirobbanó energia és jókedv is fura, amivel a nő a testvéreket fogadja, aztán – ahogy az egy horrorban lenni szokott – jönnek szépen sorban a baljós jelek, melyek arról árulkodnak, hogy a nőnek valamilyen sötét terve van a testvérekkel, közben pedig a ház körül tébláboló, szellemileg visszamaradott kopasz kisfiú is egyre rémisztőbben viselkedik.
Aki látta Philippou-ék előző munkáját, könnyen azonosíthatja a hasonló motívumokat, hiszen a felszín alatt mindkét mozi a függőségről szól. Míg az előbbiben a bonyodalmat okozó szeánsz a szenvedélybetegség metaforája volt, ebben a filmben a gyász teszi megszállottá a gyám karakterét. Valószínűleg a cím és a fenti szinopszis után senki nem értékeli spoilerként, ha leírjuk, hogy a nő a halott lányát akarja visszahozni az életbe az otthonába került kamasz lány segítségével, az említett kopasz kisfiú pedig az ehhez szükséges, elképesztően véres szertartás egyik eszköze.
Míg a Beszélj hozzám! 4,5 millió dollárból készült, a Hozd vissza őt című mozihoz már 15 milliót szavazott meg a minőségi munkákban utazó A24, ami meg is látszik a produkción. A magasabb büdzsé már ott észlelhető, hogy ezúttal még egy ismertebb színésznőt, az Oscar-díjas A víz érintése sztárját, Sally Hawkinst is sikerült leszerződtetni a gyám szerepére, arról nem is beszélve, hogy ezúttal a speciális effektekre is futotta. Az utóbbival kapcsolatban le kell írnunk, hogy az itt ábrázolt erőszak és gore olyan magasságokba – vagy inkább mélységekbe – merészkedik, hogy a filmet itt-ott szinte fáj nézni. Nemcsak azért, mert a testhorrornak és az öncsonkításnak egészen durva formáit láthatjuk, de azért is, mert ezek a jelenetek olykor kifejezetten öncélúan hatnak, mintha az alkotók csak dicsekedni szerettek volna, hogy 15 millióból már ezt is meg tudják csinálni.
Másik probléma, hogy Hawkins karakterével látványos túlzásba esik a forgatókönyv, amin csak ront a színésznő hisztérikus játéka. Egyszerűen nem hisszük el, hogyan lehet hiteles a külvilág számára, hogy egy gyászoló anya pár hónappal a traumája után gyámságot vállal, a gyerekeket kicsattanó jókedvvel fogadja, viccelődik velük, majd közvetlenül az apjuk temetése után elviszi őket berúgni, hogy aztán bömbölő house zenére veressék együtt hajnalig. Ezek miatt a túlkapások miatt az egyébként barátságos játékidőben elmesélt mozi – az egész film stáblistával együtt 104 perces – helyenként megbicsaklik, kizökkenti nézőjét az élményből.
A minőség tehát nem egyenletes, de a film hatását még így sem lehet elvitatni. Már a gyász motivuma is megrendítő. A testvérpár többé-kevésbé képes egészségesen feldolgozni apjuk halálát, a gyám azonban tökéletes lelki ellenpólusként nehezíti a traumákkal való megküzdést, és lendíti a történetet a véres végkifejlet felé. A néma kisfiú jelenléte kezdetben csak bénító, később aztán egyre hajmeresztőbb dolgokat művel. Ő az időtényező, aki mielőbbi cselekvésre készteti a gyászába beleőrülő anyát, egyúttal gyomorforgató shockerekkel kínozza a gyengébb idegzetű nézőket.
Bár a legvéresebb jelenetek szükségessége valóban megkérdőjelezhető, abban legalább a film alkotói következetesek, hogy sem a fizikailag, sem az érzelmileg megterhelő jeleneteknél nem fordítják el a kamerát. Így a Philippou ikrek második nagyjátékfilmje egészen más hatásmechanizmussal szállítja a horrort, mint a sejtetőbb, sokkal kevésbé naturális képekre és jól megkomponált suspense-re épített első közös munkájuk.
A Hozd vissza őt sem a karaktereivel, sem a nézőkkel nem bánik kesztyűs kézzel. Az a fajta horror, amit nem feltétlenül akarsz majd újranézni, de elfelejteni sem fogsz egykönnyen. Egyáltalán nem hibátlan, de túlzásaival együtt is jól működik, feltéve, hogy az alkotók célja az volt, hogy alaposan megzavarják a nézőik nyugalmát. Jelentjük, a foglalkozás a célját elérte.
