És tulajdonképpen ez az az alakítás, amire fel van fűzve az egész film. Hogy baj-e ez? Nem baj, ha maga a mozi szépen kivitelezett darab, ha van benne tartalom, és ha nem nyomja agyon a főszereplője. A Darkest Hourt gyönyörűen viszi előre Oldman, közben van is mögötte tartalom, és bár igazán aggódni a szereplőiért nem nagyon lehet a történések ismeretében, azért gyönyörűen teszi a dolgát.

A dolga pedig az, hogy bemutassa Churchillt, úgy, ahogy eddig még sosem sikerült. Megmutatja, hogyan lett lenézett politikusból a tökéletes miniszterelnök, és hogyan állította maga mellé azokat is, akik semmibe vették vagy rettenetesen féltek tőle. Ehhez a sztorihoz Gary Oldman egy olyan játékot prezentál, ami még tőle is nagyon erős, pedig hát neki nem nagyon kell átmennie a szomszédba tanácsért egy-egy nagy színészi alakításhoz, Joe Wright mozijában most mégis egyértelműen felülmúlja még saját magát is, egyértelműen jelezve, hogy azt az Oscart idén már jó előre lehet gravíroztatni a nevére.

De nem csak Oldman az, aki kicsit leporolhatja polcát, hogy helyet csináljon egy arany szobrocskának. A másik igazi hős itt Bruno Delbonnel operatőr, aki korábban olyan filmekből lehet ismerős, mint az Amélie csodálatos élete vagy a Llewyn Davis világa. Delbonnelnek köszönhetően a film szinte minden képkockája úgy néz ki, mint egy festmény. Tőle még Churchill is szebbnek tűnik, a szürke, világháborús környezet pedig izgalmasnak, és ha valami, hát ez nagy szó. Olyan képekkel rakta tele ezt a filmet, hogy még akkor is jó nézni, ha tulajdonképpen jobban belegondolva nem sok releváns történik a vásznon a sztori szempontjából. Ha nem Roger Deakinsnek szurkolnánk idén a Szárnyas fejvadász 2049 miatt, akkor egyértelműen Delbonnel kezébe nyomnánk a szobrot.

A legsötétebb óra nagyon könnyedén mesél egy borzalmas időszakról és az időszakot benépesítő borzalmas emberekről, néha már-már a feelgood-plecsnit is rá lehetne nyomni, és nagyon sokáig ügyesen tartja egyensúlyban a hatásvadász jelenetek számát a szép képekkel elmesélt drámai pillanatokkal úgy, hogy még humora és szíve is legyen a történetnek, de a végére felborul az egyensúly, és Wright teret enged a szimpla hatásvadászatnak. És ezt nagyon rosszul teszi.

Ha a filmet sikerült volna húsz perccel rövidebbre vágni, sokkal, de sokkal hatásosabb lenne. Valamiért viszont úgy tűnik, a kétórás játékidő volt a cél, bár igazából különösebben semmi sem indokolja ezt a hosszúságot. Konkrét jeleneteket lehetne kiszedni a film utolsó harmadából, hogy feszesebb legyen, mindezt úgy, hogy a cselekmény picit sem lenne követhetetlenebb. Ha pedig csak azért lenne ennyire hosszú, hogy tovább nézhessük Gary Oldmant élete legerősebb szerepében, megértjük, hiszen egy ilyen alakítást bármeddig el lehetne nézni, csak legyen miért.

Kicsit olyan ez, mintha életed egyik legjobb steakje után egyszer csak felkínálnának egy kétes minőségű, émelyítő minyont. Lemegy a torkodon, de inkább maradhatna a steak íze a szádban. A legsötétebb óra viszont még így is betalál, csak éppen a katarzis marad el. De maradnak helyette gyönyörű képek és Gary Oldman a még meg sem kapott Oscarjával.