22 év telt el a Jumanji óta. Ez nagyon sok idő, ha folytatni kell egy filmet. Pláne akkor, ha az eredetije sem volt egy igazán korszakos mű, de valamiért mégis beférkőzött a szívünkbe a Jumanji, talán Robin Williams miatt, talán a hangulat miatt, ki tudja. Igen, benne volt a levegőben egy normális folytatás lehetősége. Jó, a Zathura valamilyen szinten az is volt, de ha nem készült volna el, akkor sem lett volna a világ szegényebb hely.

Amikor kiderült, hogy milyen rendezővel és milyen színészekkel készítenek folytatást/rebootot/akármit, ami Jumanji névre hallgat, és moziban le lehet vetíteni, legalább annyira voltunk lelkesek, mintha leszíjaztak volna minket egy török sorozatmaraton elé. Az előzetesek sem győztek meg minket arról, hogy ebből bármi jó kisülhet, aztán tessék, mégis, a Jumanji – Vár a dzsungel úgy lett az év egyik legszórakoztatóbb blockbustere, hogy gyakorlatilag senki sem hitt benne, ő meg jött, és a képünkbe röhögött, hogy ugyan már. Mert hát ugyan már, mit kell jönni mindenféle elvárásokkal, nem lehet beletenni egy előzetesbe egy százperces film szívét és lelkét, na meg a poénjait sem, legalábbis jobb esetben.

A Jumanji folytatásának hatalmas szíve és lelke van. Annyiban építkezik csak az első részre, hogy itt is egy játék szippantja be az embereket, amit valahogyan túl kell élniük, de minden másban új utakra tér, és ez a legjobb dolog, amit csak tehet. A történet ezúttal négy tiniről szól, akik büntetésből iratrendezésre ítéltettek a sulijuk alagsorában, ott azonban találnak egy régi konzolt egy régi játékkal. Ez a játék a Jumanji, ami sikerrel transzformálta magát társasjátékból konzoljátékká, hogy játszanak is vele a lurkók, ez a két fiú és két lány pedig játszani kezd, és bent találja magát a digitális, de nagyon is valóságosnak érződő dzsungelben.

És itt jön a csavar. A fiúk-lányok ugyanis megszabadulnak testüktől, és egy újban kalandoznak, és itt jön képbe az, hogy miért volt szükség ilyen színészekre ehhez a mókához. Ezek a karakterek karikatúrák. A játékok elnagyolt és állandó szereplői. Ott az izmos hős, a szexi akciócsaj, a nem túl erős segítő és a tudós. De nem ez a csavar. Hanem az, hogy mindenki totálisan más karaktert kap a játékban, mint amilyen az életben. A béna srác bújik Dwayne Johnson testébe, a félénk csaj lesz a szexistennő, a szexi műcsaj lesz a pocakos férfi tudós, a nagymenő amerikai focis srác pedig a nem túl erős hátizsákcipelő. A színészeknek pedig úgy kell játszaniuk, mint amilyenek a tinik a valódi világban, hiszen tulajdonképpen ugyanazokat a fiatalokat nézzük egy teljesen más testben.

Dwayne Johnson, Karen Gillan, Jack Black és Kevin Hart pedig marha jól élnek a lehetőséggel. Nem évszázados alakításokról van szó, egyszerűen csak jó őket nézni, mert nagyon élvezik a helyzetet, és van is mit élvezni rajta, mert bőven kapnak annyi poént, amennyi elviszi a balhét. Egyedül talán Hart az, akinek bőven lehetett volna több jó dumát adni, kicsit kezd már fárasztó lenni, hogy egyetlen filmjében sem kap igazán erős sorokat, mert csak arra szerződtetik, hogy valami félig vicceset mondjon nagyon ideges fejjel. Ennél több van ebben a fasziban.

A Jumanji tulajdonképpen tiniproblémákról szól egy nagyon fura környezetben. Ezek a fazonok a tinilét legmélyebb bugyrát próbálják túlélni, de rettenetesen ügyetlenek, ahhoz viszont, hogy túléljék a dzsungelt, össze kell fogniuk, és le kell győzniük egy főgonoszt, akit remekül eltúlzott játékkal hoz Bobby Cannavale. Persze egy ponton azért megidézik Robin Williams karakterét is, de nagyon egyszerűen és nagyon kedvesen teszik, csak a tiszteletadás miatt, és nem azért, hogy lehúzzanak egy újabb rókabőrt, hiszen ez a film sem erről szól, ez valami más, valami nagyon kedvesen szórakoztató, és egyértelműen buta, hiszen a legtöbb akciójáték is az.

Akad azért így is pár eléggé szemet szúró logikai baki a filmben, amin nagyvonalúan túl lehet lépni, és érdemes is, mivel ennél szórakoztatóbb blockbuster nem igazán került mozikba idén. Nem lesz klasszikus, nem is érdemes sokat várni tőle, de azt mindenképpen, hogy az embert úgy szórakoztatja száz percen keresztül, hogy nem nézi hülyének, és ez egy 22 év után érkező folytatás/reboot esetén elég nagy szó. A Jumanji – Vár a dzsungel egy hatalmas szívvel rendelkező, váratlanul kedves mozi, aminek igazán súlya nincs, de remekül zárja az évet.