Én nem láttam annak idején a Titanic Filmfesztiválon, VHS-en jutott el hozzám, a Ponyvaregény után, amikor már nem csak tudtam, ki az a Tarantino, de talán le is tudtam írni a nevét. De még így is, hogy túl voltam Marsellus Wallace-on meg a Royale with Cheese-en, eléggé váratlanul ért, amikor a színészettel is bátran kacérkodó direktor a Kutyaszorítóban elején elmesélte, hogy szerinte miről szól Madonna Like a Virgin című száma.

Hát ja, ülnek a gengszterek az étkezdében, s Madonnáról, meg borravalóról beszélgetnek, Mr. Brown, Mr. White, Mr. Orange meg a többiek. Micsoda szemtelenség ez kérem szépen, s micsoda párbeszédek pattognak az asztal körül! A lelkes tékásfiú úgy bánt kezdőként az olyan arcokkal, mint Tim Roth, Chris Penn, Steve Buscemi, vagy a film finanszírozásába vastagon beszállt Harvey Keitel, mintha világéletében ilyen nagyvadakat terelgetett volna a kamera előtt és mögött. Mert fejben nyilván azt is csinálta – csak aztán kiderült, hogy nem csak elméletben, meg a forgatókönyv papírjára írva megy ez neki rohadtul.

Akik ott voltak 1992 januárjában a Sundance-en megtartott premieren, s írtak róla, milyen volt először látni a Kutyaszorítóbant, teljesen hitelesen olyasmiről számolnak be, hogy nem is volt kérdés: valaki lapozott egyet a filmtörténetben – úgy, hogy tisztességgel bemagolta, amit előtte olvasott. QT tényleg olyan volt, mint egy szivacs, de aztán nagyon nem ugyanaz jött ki belőle. Ezért is bizonyult erőtlennek minden támadás, amely arról szólt, hogy például a film kényelmetlenül hasonlít Ringo Lam egyik filmjére. Kényelmetlenül, a frászt! De egyébként meg lehetett ezeket a hangokat is érteni akkortájt – Tarantino előtt a lopást lopásnak hívták. Utána meg mindenki úgy akarta magán végigfuttatni a hatásokat, ahogy Tarantino tette.

A Kutyaszorítóban tökéletes remekmű – abban is az, ahogy maga mellé állítja a függetlenfilmes körökhöz képest is takarékos költségvetést. Úgy ultraerőszakos, hogy a legtöbb véres ügyet csak sejteti. Ott van minden, aztán mégsem. De pont ezért mégis ott van. Magát a rablást, amelyre a színekről elnevezett gengszterek szövetkeznek, nem is mutatja, csak előtte-utána kirakósozhattunk, QT már ekkor zsonglőrködött az idősíkokkal, meg persze a soundtrackkel is – s mindkettővel úgy szórakozott, hogy nem csak ő élvezte a mókát, hanem az is, aki hallgatta, meg nézte.

A Kutyaszorítóban átélhető „kamaradráma”, übercool macsófilm, fordulatos bűntörténet. Michael Madsen tánca a benzines kannával egészen feledhetetlen – és ezzel a pár perccel tényleg az a helyzet például, hogy az embernek annyira beég, hogy sokkal durvábbra emlékszik, mint amennyire QT elengedi benne a gyeplőt. Na de, a film emléke kicsit sem csalóka: pont olyan menő, mint amilyennek akkor látszott. Ráadásul Tarantinónak akkor még nem volt annyira kifejlődve a zsenitudata – bár oka már akkor is lett volna rá elegendő.