Mondhatnám, hogy az ilyen vígjátékokat nehéz megcsinálni, de igazából nem ezt gondolom, hanem pont az ellenkezőjét. Az ilyen vígjátékhoz csak szív kell, semmi több, mert úgy lehet ezeket jól összerakni, hogy a káromkodós-hányós-segglyukas poénok mellett is éreztetni kell a nézővel: a készítők nem azért szívatják a karaktereket, hogy megalázzák őket, s legalább minimálisan igazivá tudják őket tenni: a három hülye felnőttet, de leginkább az első szexuális kaland után vágyakozó nagykamaszokat. Ennyi a titok, s ha ez megvan, tán még az a néző is elviseli a gusztustalanságokat, aki egyébként nem szokta a térdét csapkodni a nevetéstől, ha fiatalokat lát sugárba’ rókázni egy limuzinban.

Kay Cannon első nagyfilmes rendezésével persze le sem tagadhatná, hogy elsősorban az ilyesfajta gegekkel szeretné szórakoztatni a publikumot, viszont itt van neki ez a hat színész (a szülők: Leslie Mann, John Cena és Ike Barinholtz; a gyerekek: Kathryn Newton, Gideon Adlon és Geraldine Viswanathan), s ugyan nem vár tőlük sokat, ám azt igen, hogy élvezzék a mókát, ők pedig érezhetően eleget is tettek az elvárásnak. Bármennyire is átlátszóan idióták az ősök, s bármennyire is csak nagyjából három tulajdonságból rakták össze a tinik karaktereit, működik az alapállás, ha úgy tetszik, átérezhető (van, akinek ismerős is): iszonyú félelmetes elengedni a gyereket, s semmihez sem hasonlíthatóan izgalmas megízlelni a nagybetűs életet.

Ennyi lenne, de ezt az ennyit Cannon biztos kézzel használja, a színészgárda pedig még a gyengébb labdákat is úgy csapja le, mintha az lett volna a komédiatörténet legnagyszerűbb dobása. Így kell ehhez hozzáállni, így kell ennek nekimenni, s ezért van az, hogy a Szűzőrség egyértelmű középszerűségével együtt is különösebb erőfeszítés nélkül végignézhető. Leslie Mann mint mindig, most is rettentően érzi, mi áll jól a furaságának, Cena továbbra sem fenomén, viszont nagyon kedves, ahogy a félbuta szeretetgombóc izomkolosszust hozza - Ike Barinholtz meg hiába tűnik a szegény ember Sam Rockwelljének, ritmusérzéke remek, pofavágási képessége imponáló.

A fiatalok is hasonlóképpen sematikusak: Kathryn Newton a széplány, aki csak egy kicsit naiv, de inkább okos, Geraldine Viswanathan a bevállalós bolondcsaj, Gideon Adlon pedig a kötelező melegfigura – de a készítők hozzáállását jelzi, hogy teljesen hihető: nem csak muszájból került bele a csapatba. Miközben nézzük a csajokat, elvagyunk velük, s a moziból kifelé is emlékszünk még rájuk valamennyire. Ez nyilván a minimum, de azért sajnos korántsem szokványos teljesítmény.

S mindez a Szűzőrségre is elmondható: ha már feltétlenül készülnie kell csúnyán beszélős és csúnyákat csinálós hollywoodi komédiáknak, legyen minden második ilyen, s részemről még a percekig tartó sugárban hányás is meg lesz bocsátva. Kábé úgy, mint most.