Amy Schumer imidzséhez tökéletesen passzol a forgatókönyv, tán ezért is lusta a film. Mintha maga sem igazán törődne azzal, hogy a karaktert, akit bemutat, szerethetővé varázsolja. Elégedjünk meg azzal, hogy van itt egy nő, aki nem nádszálvékony, s ettől kisebbségi komplexusa van, de beüti a fejét, aztán attól egyből szépnek és vonzónak látja magát. És csak azért, mert fontos az alaphelyzet, s rengeteg ember él hasonló szituban, meg kéne elégednünk azzal, hogy sokan valamennyire magukra ismerhetnek.

A belső értékeket ünnepelné hát a Túl szexi lány, ami tényleg dicséretes, sőt, kívánatos, s ez még azon is tudna segíteni, hogy az alapötlete se túl eredeti, számos hasonló komédiát ismerünk, ami valami ilyesmivel, vagy ehhez nagyon hasonlóval próbálkozott. Csak legtöbbjükben nem követték el azt a hibát, amit most elkövetnek.

Azonosulni ugyanis csak úgy lehet, ha nem csak azért lesz szimpatikus a főhős, mert amin keresztülmegy, ismerős. Schumer figurája ugyan tényleg olyan, mint nagyon sok ember, aki kénytelen lenne, de nem tudja elfogadni, hogy legtöbbször csak a tökéletes alak és a szabályos pofi számít, olyannyira nem, hogy el is hiszi, s ebben a csapdában éli az életét. Viszont muszáj lenne, elengedhetetlen lenne, hogy amikor a „varázslatos” fordulattal kiszabadul ebből a csapdából, akkor se váljék belőle irritáló idióta, hanem együtt tudjunk vele menni a tanmesés úton, aminek a végén rájön, hogy úgy is lehet önbizalmunk, ha a tükörben azt látjuk, akik valójában vagyunk.

Schumer löki a dumát, idétlenkedik, önfeledten csinál magából… egy takarékos Amy Schumert, annak az Amy Schumernek a az olcsóbb változatát, aki stand-upjaiban is bátran vállalja, hogy akkor is lehetsz jóban magaddal, ha a plakátok nem engednék meg neked, ám ebben, így és most, ahogy a Túl szexi lány mutatja, nincs sok köszönet. Hiába megy neki a divatiparnak, hiába élvezi a karikatúrázást például Michelle Williams is, mivel nincsenek igazi viccek és ügyesen megírt szituációk, a film, s benne Schumer, önazonosan ugyan, de mégiscsak bukdácsol.

A tanulság, meg az üzenet: kevés. Kevés, ha a film nagy részében legszívesebben megráznánk ezt a nőt, hogy nem az a baj veled, amilyen vagy, hanem, hogy ilyen taszítóan csinálod, amit csinálsz. Úgy tényleg nem lehet élvezni egy ilyen mozit, hogy a játékidő felére teljesen elfelejtünk drukkolni. És ha elfelejtünk drukkolni, akkor nem élvezzük a filmet, s ha nem élvezzük, akkor nem érdekel minket – és ebben az esetben teljesen mindegy, hogy egyébként fontos, amiről szól.

Ebben az esetben tulajdonképpen minden mindegy. De leginkább az, hogy Amy Schumer mit gondol magáról.