Akkor most jöjjön az utóbbi évek legmeghatóbb sztorija. A kis Saroo egy eldugott indiai faluban éldegél testvéreivel és anyjával nagyon nagy szegénységben, de legalább ugyanakkora boldogságban. Ő és bátyja, Guddu mindent megtesznek, hogy pénzhez jussanak, és legyen ennivalójuk, szorgalmasak és ügyesek, de egyik este, amikor Saroo nagyon erősködik, hogy elkísérhesse Guddut egy éjszakai munkára, álmossága miatt inkább egy pályaudvaron marad, majd felszáll egy ott szobrozó vonatra, hogy kényelmesen aludhasson.

Legnagyobb meglepetésére reggel arra ébred, hogy a vonat nagyon is mozog, és megállni nem fog, hiszen utasokat elvileg nem szállítana, Saroo pedig képtelen leszállni róla. Így jut el 1600 km-re Kalkuttába, majd onnan Ausztráliába, hogy új családja legyen. Saroo azonban felnőttként rájön, hogy nincs más választása, meg kell találnia igazi családját.

És hogy mitől megható az egész? Attól, hogy mindez olyan szívfacsaróan történik, hogy az bárkit megríkat, a kicsi Saroo kalandozásai szerető családjától távol a kegyetlen Indiában, majd boldog új életének összeomlása régi boldog életének emlékeitől egyszerűen bármilyen fagyos szívet felolvasztanak, és bár nem vonakodik a hatásvadászattól, a Lion végül akkora találatot visz be a szívedbe, hogy azt nem láthatod előre.

Ritka az olyan film, ami ennyire nyíltan pályázik a könnyeidre, de végül boldogan adod oda őket. Bőven tesznek erről a színészek is, akik egytől egyig olyan természetességgel vannak jelen a vásznon, mintha nem is játszanának, Dev Patel a felnőtt Saroo szerepében szokás szerint remek, Rooney Mara talán sosem volt ennyire imádnivaló, de aki a legtöbbet nyert ezzel a filmmel, az mégis Nicole Kidman. A színésznő nagyon, de nagyon régen nem volt ennyire jó formában, végre természetesnek hat, és orbitálisan nagyot játszik Saroo új anyukájaként. Nem csoda, hogy a film hat Oscar-jelölése közül egyik az övé, megdolgozott érte, meg is érdemelné.

Nagyon nagy mutatványt hajt végre a film azzal, hogy bár két felvonásra bontható (Saroo fiatalkori boldogsága és szenvedése és felnőttkori útkeresése), és ez a két felvonás merőben eltér egymástól hangulatában, színkezelésében, színészeiben és tempójában is, nem bicsaklik meg a film dinamikája, szépen építgeti a végső, nagy zokogós jelenetet, aztán annak ellenére, hogy egy halom embert láttál szenvedni a vásznon, mégis kellemes érzésekkel hagyod ott a mozit. Az Oroszlán megevett minket, és mi ezt nem bánjuk.

A Google Earth-öt pedig, ami Saroo falukeresésének okán a film elég tekintélyes részében pörög és pörög, legalább a stáblistán szereplő „színésszé” kellene tenni. Végül is ő is olyan feszült hangulatot teremt a filmben, hogy járna neki is valami jelölés.