A Lost Bulletben aztán tényleg nincs semmi meglepő, minden pillanatát láttad már máshol, de tud valamit, amit a legtöbb film nem. Mer kicsi lenni, de úgy, hogy igazából elég sokat vállal. Egy akciófilmhez ugyanis rengeteg pénz kell, nagyon sok törés-zúzás, Guillaume Pierret filmje viszont nem dúskál a lóvéban, ellenben amije van, azt nagyon okosan költi el. Helyette inkább megtanul kevés pénzből két lábbal a földön maradni, és nem válni teljesen nevetségessé. Csak egy picit.

A történet totálisan sablonos, így ha valaki most masszívan ásítozni kezdene, azt teljesen megértem: Lino nagyon tehetséges autómágus, de egy betörés során lebukik, majd börtönbe kerül. Ekkor érkezik Charas, a rendőrfőnök, aki speedszállítókat üldöző csapatához keres valakit, aki egy megvadult Xzibit lelkületével felpimpelné a verdáikat, de nem neonnal, meg mindenféle blingblinggel, hanem teljesítményben és szívósságukban. Linónak nincs sok lehetősége, elkezd nekik dolgozni, de aztán egy akció nagyon balul sül el, ő pedig szembekerül egy korrupt rendőrrel, aki megpróbál egy gyilkosságot a nyakába varrni. A rossz hír az, hogy a faszi elég tehetséges, Linónak pedig még a volt csaja sem hisz. Aztán elindul a rohanás, hogy megszerezzék az egyetlen bizonyítékot.

Szóval van ebben egy kis Halálos iramban, meg egy kis „minden második akciófilm klisés sztorija”, de mégis, valahogy a hangulat elviszi az egészet a hátán. És az a helyzet, hogy valószínűleg elvitte volna moziban is. Nem néz ki rosszul a film, bár látni, hogy nem szakadt rájuk a bank, igazából pont úgy fest, mint egy átlagos mozis francia film, de valamit jobban tud a társainál. És ezek a harcok.

Lino (Alban Lenoir) ugyanis akkorákat bunyózik, hogy öröm nézni, ezek a bunyók pedig nincsenek túltolva, szinte érezni, ahogy törnek a csontok, és senki sem viselkedik mindenható szuperemberként. Valamiért jól áll ennek a sztorinak, hogy nem akarták egy újabb Szállítóvá vagy Halálos iramban-filmmé turbósítani, a szereplők sem tesznek (többnyire) olyan dolgokat, amiktől hangosan röhög az ember, de azért mégis egy ékegyszerűségű akciófilmről beszélünk, úgyhogy komolyan kimunkált forgatókönyvet és extrém minőségű színészi játékokat (plusz a költségvetés miatt túl sok autósüldözést) nem érdemes várni.

Már maga Lino sem az a karakter, akiért nagyon aggódna az ember, a barátja ráadásul a legtufább fazon, aki az utóbbi időkben egy akciófilmben megfordult, de ez mind nem lenne baj, ha a korrupt zsarut alakító Nicolas Duvaunchelle egy igazán erős karaktert kapott volna… de nem. Senki sem elég érdekes ahhoz, hogy igazán emlékezetes legyen ez az egész, láthatóan a karakterekkel foglalkoztak a legkevesebbet, de valamiért ennek is megvan a bája, mert a Lost Bullet így azokra a ’90-es évekbeli VHS-akciófilmekre emlékeztet, amik ha jól vannak elkészítve, és nem akarnak többek lenni annál, amik valójában, egészen jól lehet szórakozni rajtuk kb. másfél órára.

És itt pont ez a helyzet. Ez itt pont másfél órányi agyleszívás, egy tisztességesen összerakott francia akciófilm, amit nem bán meg az ember, és igazából valószínűleg itthon a mozikban is nagyon szépen elkaristolgatott volna. De otthon még annyira sem fáj megnézni, úgyhogy hadd bőgjenek fel a motorok, és induljon a nyomozás. Sokat nem szabad várni tőle, de azért a Lost Bullet tisztességgel elvisz A-ból B-be, és nem érzed rázósnak az utat.