Amikor apa lettem, kifejezetten örültem, hogy gyerekkorom óta nem múló animációs film szenvedélyemet majd gyerekeimmel együtt tarthatom fenn, és jöhet nekem bármilyen gyermeteg cucc, én isten bizony kiszeretem a szuszt is belőle. Akkor még nem tudtam. De hát honnan tudtam volna?

Ki készíthetett volna fel az Azúrkék nyomokra, a Dórára és egyéb olyan borzalmakra, amikre alig van csak magyarázat a józan ész határain belül?!

Ebben a rettenet-sivatagban relatíve hűs patakként szolgált a Mancs őrjárat, ami igazán jó ugyan nem volt, de nem borított ki, és ez már önmagában elég volt a boldogsághoz, és igen, megnéztem az összes epizódját a gyerekekkel együtt, és igen, néha még jól is szórakoztam. Néha nagyon nem. Főleg többnapnyi „ku-kutyatánc” éneklés után. Csessze meg a „ku-kutya tánc”!

Ahogy nőttek a gyerekek, úgy lett egyre kevésbé életünk része a Mancs őrjárat, de néha elő-előbukkant, főleg akkor, amikor mostanában mozikba küldték ilyen-olyan módon a kutyikat, néha a legpofátlanabb módon, 3 tévés részt egymás után bemutatva egy mozijegy áráért. Kösz, tévében is jó lett volna, de már mindegy.

Ezekben a pillanatokban derült ki számomra, hogy csak azért nem volt kiborító a Mancs őrjárat, mert nem kellett rá aktívan figyelnem, közben felkelhettem, tehettem a dolgom, megnézhettem a mobilom, elaludhattam percekre. Ezt mondjuk a moziban is megtehettem volna, de amint semmi másra nem tudtam figyelni, csak a vászonra, rájöttem, hogy a Mancs őrjárat, vagy legalábbis a bemutatott részek összessége különösen pocsék.

Ezért nem örültem annyira, hogy egy „rendesen” megrajzolt, egész estés mozifilmet rittyentenek belőle, mert egyszerűen nem sülhet el jól ez a mutatvány, és olyan mélységekbe ereszkedünk le a kutyikkal, amikből én már lehet, hogy soha nem jövök vissza. Hát nem most kezdek el lottózni. Ha valaki pár éve azt mondta volna, hogy lesz egy szépen megrajzolt Mancs-film a mozikban, amiben még Jimmy Kimmel is szinkronizál, és Adam Levine szerez hozzá dalt, annak nem adtam volna jutifalatot.

Most viszont már adnék. Sokat. Mert itt ez a film, és egyszerűen nem hiszem el, hogy ezt így sikerült összehozni. A Mancs őrjárat: A film ugyanis jó. Főleg azok fogják majd a fejüket, akik már nem bírták elviselni a sorozatot, itt ugyanis többnyire ugyanaz megy, csak valahogy sokkal… jobban. A filmváltozat amolyan rebootként szolgál, Marshall, Chase, Rubble, Rocky, Zuma és Sky ugyanis egy rövid Kalandöbölben zajló, kissé Pókember-közeli akció után Kalandvárosba mennek, hogy emeljék a tétet, és hogy jöhessen a – MOST TESSÉK FIGYELNI – dráma.

Igen, a dráma.

Chase ugyanis mint kiderül, Kalandvárosból származik, ott volt kóbor kiskutya, amikor Ryder rátalált, akiről továbbra sem tudjuk, mivel foglalkozik, de az biztos, hogy valamikor egyszer rászakadt a bank, vagy apu megvette neki a várost, meg a fél bolygót, aztán lelépett. Ryder aztán valamiért Kalandöbölben kötött ki, ahová összegyűjtött néhány kutyá… bocsánat, kutyit, majd csilliárdokért felépített egy központot, ahol beszélő, mindenféle szuperkütyükkel felszerelt kutyákk… a fenébe is, kutyikkal menti meg a helyieket attól, hogy buták, mint a tök.

Kalandöböl lakói egytől egyig egy bölcsis mentális szintjén vannak, ami többnyire nem is lenne baj, hiszen egy rajzfilmről beszélünk, hadd legyenek már a karakterek cukin együgyűek, de bármit is tesznek, a válaszuk mindig az, hogy hívják Rydert, hogy hozza az ebeket, és tegyenek rendet. Nem egy normális rendőrséget, nem a helyi erősembereket, hanem kiskutyákat, akiket aztán Ryder egy meglepően gyorsan elkészített animációs filmmel fel is világosít, hogy mit kellene megoldani, derohadtgyorsan, mert a polgármester csirkéje épp már megint eltűnt valahol és hasonlóan komoly léptékű katasztrófák.

Hogy miért pont ezekkel a milliárdokért felpimpelt, cuki négylábúakkal kell ezeket a plüss keménységű szörnyűségeket megoldani, hogy Ryder tulajdonképpen mit csinál azon kívül, hogy tele van lével, és folyamatosan kiszervezi a melót, de ami még jobb kérdés, hogy miből tartják fenn magukat, az a sorozatból még nem derül ki, a filmből viszont már igen, és ha valamiért, hát ezért már önmagában is lehet szeretni a moziverziót. Mert ezt leírni is furcsa, de jó érzés: a Mancs őrjárat: A film önreflexív, és mer röhögni magán, amire nagyon nagy szüksége van, hogy a szülők ne akarják ütemesen verni a fejüket a popcornos dobozba.

Na nem arról van szó, hogy a Mancs-film annyira okos lenne, de el tudod nézni neki egy jól irányzott poén után, hogy Ryder csak úgy a semmiből, két pillanat felhúz Kalandvárosban egy olyan központot, hogy az előző hozzá képest egy lelakott miskolci panelnek hat.

És hogy a játékgyártó is örüljön, az új, meglepően izzasztóra beárazható Mancs-filmes központ mellé meglepően izzasztóra beárazható Mancs-filmes járgányokat is kapnak az állatok, menőket, olyanokat, hogy a gyerek sírni akarjon utána, és hazafelé kerülővel mentek ki a plázából, hogy elkerüljétek a Régiót.

A film viszont ügyesen kerüli el azt, hogy egy mozgó játékkatalógusként funkcionáljon, tud újat mondani az egyik fő karakteréről, sőt, beemel egy újat is, ezzel pedig tényleg olyan érzésed van, mintha valami egész korrekt rebootot néznél, amit már nem kizárlólag a gyerekeknek szántak. Vannak itt már akciófilmes kikacsintások, kifejezetten látványos jelenetek, Adam Levine betétdal, sztárszinkron-cameók, felnőtteknek szóló, és nagyon betaláló poénok (a merchandise-ra vonatkozó például az év egyik legjobbja, ha követed az egész Paw Patrol-mizériát).

Szóval a fenébe is, de ez bizony egy abszolút szerethető film, ami pont annyira mer más lenni, mint a sorozat, hogy a már Mancsból pont kinőtt gyerekek és a felnőttek is jól ellegyenek vele, a moziban az egészen picik is végigröhögik, a felnőttek meg nem akarják lekarmolni a bőrt az arcukról. Ennél többet aligha lehetne elvárni ettől a filmtől, és sokkal többet ad, mint amennyit várnál. És mivel azt várod, hogy a kénköves pokolban fogsz égni közel másfél óráig, olyan meglepetés lesz a minőségbeli különbség, hogy utána megvadult Marshallként rohangálsz, és azt kiabálod, hogy „jól vagyok!”.