Ha megkérdezel egy filmőrültet, mi történt 1999-ben, valószínűleg azonnal vagy a Harcosok klubját vagy a Mátrixot fogja rávágni a kérdésre. Ezen nem is fogok sokat rugózni, hiszen többé-kevésbé állandó a konszenzus abban, hogy a Wachowski testvérek az elmúlt huszonöt év egyik legnagyobb hatású akciófilmjét hozták tető alá, ami nemcsak a képi megoldásaival, de a mögöttes filozófiájával is forradalmit hozott a műfajba. Bár a zseniális első részt akár békén is hagyhatták volna, a világsiker nyomán erre esély sem volt. Érkezett hát két nagyjátékfilmes folytatás – a megjelenő könyvekről, képregényekről, videojátékokról és rövidfilmekről nem is beszélve –, melyek színvonaláról hosszan el lehetne vitatkozni, de ehelyütt inkább bele sem kezdek.

A láz néhány év alatt csillapodott, aztán eltelt két évtized, és valamiért a Wachowskiék egyik fele úgy gondolta, hogy márpedig elérkezett az idő arra, hogy felmelegítsék azt a bizonyos töltött káposztát. A világ a közösségi média és az ébredező metaverzum párhuzamos valóságában él, vagyis az ötlet nem volt ördögtől való. Itt bizony nagyon szép párhuzamokról lehetne mesélni a filmben a gépek által fogságba ejtett emberiség, és a mi kis unalmas valóságunkban önként erre az útra lépő modern társadalom közötti hasonlóság apropóján. Az új Mátrix akár egy gyilkos kritika is lehetett volna, vitriolos kiszólásokkal a mobiltelefonja rabjává vált átlagember felé, miközben nem mellékesen a valahogyan feltámasztott Neo szemkápráztató akciók közepette megy neki a Zuckerberg-arcú gépisteneknek. Nos, a ziccer ott volt, de Lana Wachowski valamiért észre sem vette.

A Mátrix 4. tehát nem lett aktuális, de ettől persze még lehet jó, izgalmas és látványos. A sztorinak lehet értelme, nem kell, hogy csak egy átlátszó kifogás legyen ahhoz, hogy újabb milliókat szedjenek be a franchise rajongóitól. Nos, a rebootnak ez a mutatvány csak félig sikerül. A trailer után nem lövök le semmilyen poént, ha azt mondom, hogy Neo és Trinity élnek és virulnak. Az utóbbi motorkerékpárokat szerel, az előbbi sikeres videojáték-dizájner. Már három Mátrix-játékot csinált, de a Warner mindenképp akar egy negyediket, mert kell a pénz. Igen, a film ennyire közel merészkedik a negyedik falhoz, és igen, ez az alapszitu a film legjobb poénjainak a forrása, bár amikor ezek a mondatok elhangzanak, a néző még nemigen tudja, hogy sírjon vagy nevessen.

A film első harmada annyira meta és zaklatott, hogy könnyen megülheti az ember gyomrát. Néhol ráadásul egészen kínos mondatok is elhangzanak, Keanu Reevesről pedig – bármennyire is szeretjük – süt, hogy bántóan középszerű színész. Mr. Andersonként ismét csak dörmög, bambán néz és értetlenkedik, ami nem lenne baj, hiszen végső soron az első részben is ez volt a dolga, de míg ott a forradalmi sztori úgy vitte előre a cselekményt, hogy a néző csak kapkodta a levegőt, itt minden zavaros és fura, így a színészek esetleges inkompetenciája bántóan az ember arcába mászik. Bár a döntése az elkészült film ismeretében érthető, mégis sajnáljuk, hogy Hugo Weaving nem vállalta el újra Smith ügynök szerepét, utódja ugyanis vérszegény másolata az ő erőteljes és fenyegető karakterének. Ugyanezt el lehet mondani Morpheusról is. Bár a temérdek – már-már indokolatlan mennyiségű – flashbacknek köszönhetően mindketten jelen vannak egykori alakjukban is, a film egészen idióta magyarázatokkal szolgál a tekintetben, miért is néznek ki most másként.

Szóval már egészen korán nyilvánvalóvá válik, hogy itt bizony akadnak bajok, és a legrosszabbra sem kell sokáig várni. Amikor ugyanis beindul a versenyfutás Neóért a szimuláció mögötti valóságból jött emberek és az ügynökök között, érkezik a másik fájdalmas megállapítás: a Mátrix 4 akciójelenetei egészen egyszerűen rosszak. Sokkoló, de ez van.

Olyan, mintha Lana Wachowski elfelejtette volna, hogyan kell megrendezni egy látványos tűzharcot, verekedést vagy autós üldözést. Egy Mátrixnak úgy kellene megmutatnia ezeket, mintha a kamerát egy fókuszált szívsebész forgatná a szereplők körül. Az ütéseknek ereje kellene legyen, a lövedékeknek szét kellene szakítani a levegőt, a verekedés legyen balett, az üldözés pedig élet-halál harc, melynek nyomán görbül a vas és szakad a beton. Mit kínál a Feltámadások? Kamupózokat, mímelt ütéseket, robbanások helyett puffogásokat, látványos és kreatív fényképezés helyett remegős-kapkodós kézikamerát. A bullet time persze itt van, de olyan, mintha önmaga paródiája lenne. Az új Mátrix az akció tekintetében a zseniális első rész erőtlen koppintásának tűnik.

Fájdalmasan sokáig kell várni az első olyan jelenetig, melynek már értelme, jelentősége, ereje van, de szerencsére a filmidő nagyjából kétharmadánál ez is befut, és az ember innentől már hajlandó elnézőbben viszonyulni az alkotáshoz. Kiderül, hogy a Mátrix 4 valójában egy love story, melyben a filmtörténelem egyik legpotensebb power couple-jának kell újra egymásra találnia. Itt végre súlya lesz annak, amit látunk, és szerencsére a finálénak is akad néhány látványosabb pillanata.

Ez persze nem teszi rendbe az alkotás hibáit, de legalább azt sikerül elérni, hogy a néző végül nem elsöprő csalódottsággal áll fel a film elől. Miután nekem is sikerült mérsékelnem az elvárásaimat, az egészen jól megoldott utolsó harmad miatt bátortalanul ugyan, de ki tudom jelenteni, hogy a Mátrix: Feltámadások egyáltalán nem lett csapnivaló.

Neo negyedik eljövetele simán elmenne egy nem túl eredeti tévésorozat jól sikerült pilotjának, ami egy esős vasárnap délutánon bőven elég a szórakozáshoz, de imádkozom érte, hogy a Warner ne rendelje be a szériát. Neo és Trinity számára ugyanis innen már csak lefelé vezet az út.