A Sharkando-t, a Megacápát, meg a többi fergeteges gigavackot pont azért tudja maradéktalanul élvezni az ilyesfajta ökörségekre fogékony közönség, mert ugyan nem kérdés, hogy amit látnak, mocsok, viszont sűrű és kreatív mocsok – semmi dolga az igényességgel, a felszabadultságban fetreng, s pont ezért lehet szeretni. Meg az eszeveszett ötletekért.

Nos, ilyesmi egy darab nincs a Megben, mármint igazán eszeveszett ötlet, csak pénz és Jason Statham. Meg egy Megalodon, aki/ami alig látszik, s akkor se félelmetes. Vagy egyáltalán: mega. Hatását tekintve inkább: mini.

Teljesen átlagosan szar hollywoodi terméket nézünk, amely egyértelműen a kínai piacnak szánja magát – nem tagadja, hogy oda készült, nem csak azért, mert a romantikus szál egyik felén is egy kínai hölgy (Bingbing Li) tartózkodik, s nem csak azért, mert a film leglátványosabb (s valamennyire működőképes) jelenetében csupa kínai ember rohangál a strand vizében a cápa elől, hanem azért is, mert még a végefőcím popdala se tud angol nyelvű lenni.

Egyébként ezzel semmi baj sincs, illetve semmi baj se lenne, ha a Meg – Az őscápa vicces, szemtelen és legalább valamennyire izgalmas film lenne. De nem az. Korhatár besorolásához kínosan tartja magát, így, ha nem is vértelen a játékidő, de semmiképpen sem olyan gátlástalan, mint amilyennek lennie kéne. A poénok, beszólások laposak, s leginkább feszengősek, Statham jó szokásához híven ráncolja a homlokát, s abban is hű marad a stathamséghez, hogy a legnagyobb képtelenségeket is faarccal teljesíti – na, ebben legalább olyan a Meg, mint amilyennek egy lennie kell.

Az van sajnos, hogy bármelyik Dwayne Johnson CGI-orgia megalázza ezt a cápát: látványban, odaadásban, komolytalankodásban, szinte mindenben. A trash-t nem tiszteli, sokkal inkább kihasználni kívánja, ezért hát szándékai átlátszóak, a film pedig inkább fárasztó, mint szórakoztató. Igazán kár, mert nagyon hiányoznak a moziból az olyan filmek, amelyekben Jason Statham nekimegy egy nagy halnak. Talán a következő majd nagyobb hullámokat csinál.