Taylor Swift meglehetősen ellentmondásos figura. Sokak szerint náci, mások szerint maga az ördög, de persze a legnagyobb tábor szerint egy tehetséges előadó, aki nem véletlenül dönt meg folyamatosan popzenei rekordokat. Nagyjából annyit lehet tudni róla, hogy ő a jókislány, aki mégis néha rosszkislányként mutatja magát, szeret játszani a férfiakkal, modellbarátnői vannak, ráadásul úgy néz ki, mint egy Barbie-baba. És sosem politizál. Ráadásul gazdag. Na menjen a fenébe!

Legalábbis ezt mondja JóskaLaci82 a neten, amit persze megtehet, hiszen JóskaLaci82 szerint a net arra való, hogy ő beszóljon, végre valaki meglássa, hogy létezik, ezzel pedig a létezése látszólag értelmet nyer. Csak JóskaLaci82 egyetlen dolgot nem ért meg majd soha: hogy mindannyian emberek vagyunk, a média pedig azt láttatja a sztárról, ami neki érdekes. Az nem érdekes, hogy van egy Taylor Swift, aki otthon smink nélkül él, sokat gondolkodik azon, hogy még egyáltalán nem akar anya lenni, hogy nem tud kit felhívni az anyján kívül, ha siker vagy baj éri, hogy el van cseszve az élete a nagy gazdagságában, és semmi másra nem vágyik gyerekkora óta, csak a tapsra és az elismerése, amiről szép lassan rájön, hogy előbb-utóbb teljesen kicsinálja.

Azért fontosak az olyan filmek, mint a Netflix Miss Americanája, mert ha már csak egyetlen JóskaLaci82 szemét is felnyitja, akkor előrébb járunk. A sztár ugyanis, ahogy azt maga Taylor Swift is mondja a saját dokumentumfilmjében, nem azért lett sztár, mert totálisan rendben van, pont ellenkezőleg. Kicsit vagy nagyon sérült, szeretethiányos, elismerésre vágyó, valamilyen traumától szenvedő ember. Pont olyan, mint az emberiség legtöbb tagja, csak ő előtérbe kerül.

Taylor Swift traumája az, hogy egészen pici gyerekkora óta úgy nevelték, hogy legyen ő a jókislány, fogadjon szót, és mindig árasszon magából pozitív energiákat. Ez egy darabig rendben is volt számára, azonban egészen hihetetlenül gyorsan sikeres lett, és hirtelen már gigantikus arénákban játszotta azokat a country-pop dalokat, amiket ő írt zongorán és gitáron. Igen, ő írta őket már olyan fiatalon is, és ettől nagy szám a karrierje, mert nem egy szokásos popsztárocska ő, aki bekéri a világ top dalszerzőitől a legjobb számaikat, hanem szorgalmasan megírja őket ő maga. És jól játszik gitáron és zongorán is. Zenész. Ezt szokták mondani erre jobb helyeken.

De a hajszálvékony, sikeres és egyre menőbb Swift aztán beleszaladt a falba, és a Miss Americana pont erről szól. Hogy mi történik, ha az egész életedet és hitrendszeredet arra építed fel, hogy mindenki szeret, és mindenki támogat. És kiderül, hogy rohadtul nem így van. A dokumentumfilm persze főként azzal foglalkozik, hogy pozitív színben fesse le az énekesnőt, de azért belemegy jópár olyan témába, amibe ezen a szinten sztárok már nem nagyon szoktak.

Az egyik ilyen a magány, és a saját család alapításának kérdése, ami még akkor sem foglalkoztatja őt, ha már elvileg ideje lenne belevágni, és ez kifejezetten zavarja. A másik az, hogy a csontsoványsága mögött egy jóvágású önéheztetés állt, amire majdnem ráment az egészsége, és ami időről időre felütné még a fejét, de már megtanulta lecsillapítani a hangjait.

A harmadik a kívülről jövő gyűlölet és annak hatása. Swiftet először az MTV VMA-n találta be Kanye West a színpadon, ami meglehetősen megreccsentette az énekesnő magába vetett hitét, majd a média találta be akkor, amikor Kanye West kirakott egy felvételt arról, hogy Taylor beleegyezik az őt ribancnak nevező Famousbe, és onnantól kezdve kétszínűnek nevezték. Majd még mindig megpróbált a kamerák előtt mosolygósnak és pozitívnak maradni. De amikor hirtelen szexuális zaklatási botrányba került, már képtelen volt mosolyogni.

A negyedik a politikai szerepvállalása, hogy hogyan vált a száját szorgalmasan befogó Taylor Swiftből politikai tényezővé, és hogyan bukott ebbe bele. Marha érdekes rész a filmben, amikor publicistájával és családjával együtt megvitatták, miért szeretne beleállni a küzdelembe, és hogy miért gondolta ezt üzleti öngyilkosságnak a környezete, és miért nem érdekelte ez már egyáltalán az énekesnőt, aki szépen lassan eljutott arra a pontra, hogy igazából mindegy, mit csinál, előbb-utóbb úgyis a földbe áll a karrierje, inkább előbb, mint utóbb, szóval nyugodtan tweeteljen rá a Trump valami ostobaságot. Meg is történt.

Szóval miért kellene mindenkinek látnia a Miss Americanát? Mert a fotelből könnyű utálni valakit, aki nincs veled közvetlen kapcsolatban, és az sem segít sokat, ha ismert, és nem kedveled, amit csinál. Abban a médiának és a sztárnak is óriási felelőssége van, hogy egy darabig egyiküknek sem érdeke megmutatni a hétköznapiságot az ismert ember életében. Pedig lehet, hogy lejön a színpadról, és felhívja az anyját örömében, aztán összeomlik. Úgy kell neki, mondaná JóskaLaci82, de nem, ez egyik ember életében sem oké. És tulajdonképpen mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk, állhatnánk egymáshoz szimplán emberként is. Attól még nem kell barátoknak lennünk, sem Taylor Swift-rajongónak. Csak megértenénk egymást. A szupersztárt és a szomszédot is. Micsoda tökéletes világ lenne ez?!