George Clooney hazafiasra aludta magát. De ami még rosszabb, olyan, mintha egész új rendezése alatt félálomban is maradt volna. A néző pedig horkolni fog.

Clooney elfelejtett filmet rendezni? Az eddig egyetlen kivétellel (Bőrfejek/Leatherheads) parádés filmekkel jelentkező színész-direktor úr legújabb mozija egy olyan alkotó képét mutatja, aki mintha tapasztalatlan lenne, de lehetőséget szerzett volna egy egész estés mozi leforgatására, és akadna néhány igencsak nívós színészhaverja, aki beszállna első filmjébe. Aztán majd lesz, ami lesz, tulajdonképpen még csak értelmes párbeszédekre sincs szükség, a plakáton szereplő nevek majd elviszik a balhét.

És tulajdonképpen el is viszik és nem is. Matt Damon, John Goodman, Bill Murray, Jean Dujardin és Cate Blanchett nem sűrűn bútoroznak össze egy projekt kedvéért, Clooney szavára azonban összeálltak, és láthatóan még az sem érdekelte őket, hogy a forgatókönyv tele van sallangokkal, valamint hogy a karaktereik többsége ki sem lesz bontva, aztán a néző csak gondolkodik, hogy egyes szereplők halálakor tulajdonképpen mit is kellene éreznie. Hiszen nem is ismeri azt, aki éppen drámai módon eltávozni készül az élők sorából, mitől hatódjon meg hát, az aláfestő zenétől?

Nyugalom, nem nagy spoiler ez, hiszen valószínűsíthető, hogy nem mindenki marad velünk a stáblista végéig, de Clooney valahogy nem tudja úgy felépíteni a történetet, hogy a veszteségeknek értelme legyen. Vagy hogy másképp mondjam, nem tudja úgy elmesélni azt. Mert a Műkincsvadászok igaz történet alapján készült, és nem tudni, hogy csak az alapsztori volt ásításkompatibilis, vagy az abból készült forgatókönyv lett túlontúl semmilyen, de valószínűleg inkább az utóbbiról lehet szó. Mondjuk művészettörténész és kurátor ritkán válik akciósztárrá, de itt nem is az akció hiánya fáj a leginkább.

Hanem úgy mindené. Például a színészi játékoké. Bill Murray igényesen végigunatkozza az egész filmet, egy-két jelenetnél szurkolsz neki, hogy el ne aludjon. Vagy az okos párbeszédeké. Konkrét jeleneteket lehetett volna kivágni a filmből, sokszor értelem nélküli mondatok sorozatát lövik a felek egymás felé, majd snitt, és máris máshol járunk. Sajnos nem mindig jobb vidéken. De hiányzik az összefogott történetmesélés, Clooney borzasztóan csapong, mintha maga sem tudná, mit akar ebből kihozni, könnyed, szórakoztató filmet, erősen hazafias, háborús drámát vagy heist movie-t, egy kicsit talán mindet egyszerre.

De végül az egész egyikké sem áll össze, a nácik elől műkincseket visszalopó brigád két órán keresztül működik olyan színvonalon, mintha a Becstelen brigantyk lassú, beszélgetős jeleneteiből kivennéd a pattanásig feszült izgalmat az utolsó cseppig, és nem tennél hozzá semmi mást. De akkor miért nem tudunk haragudni erre a filmre? A stáblista miatt. Mert jó nézni az unatkozó Murrayt, a mindig remek John Goodmant, Dujardin plakátmosolyát és Matt Damont, aki… remekül alakítja Matt Damont. Itt mindenki magát játszhatja, muszáj is, hiszen igazi karaktert senki sem kapott, a film elején például a csapat verbuválását írd és mondd, kb. tíz másodperc alatt, egy beszéd nélküli blokkban oldják meg, aztán már készpénznek is vehetjük, hogy ez lesz a csapat, eszed, nem eszed.

A csapat pedig elindul, létezik a vásznon, elmondja a neki szánt sorokat, ha van értelmük, ha nincs, egyszer-kétszer megmosolyogtat, egyszer-kétszer eléggé összeszedi magát, aztán elveszti az irányt, a végére pedig te is bedobod a gyeplőt. Mindegy is, majd legközelebb, kedves Clooney úr, de ha még egyszer ásítva kezdi lobogtatni az amerikai zászlót filmkészítés címén, akkor szóljon előre, mert egy újabb ilyen filmre már nem váltunk jegyet, még a színészek miatt sem.

5/10

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon