Mióta bemutatták a filmet a Sundance fesztiválon, s néhány néző zuhanyzást emlegetett, azóta kavarognak az indulatok, a széles körű bemutató óta meg aztán tényleg mindenki hevesen vitázik azon, hogy lehet-e hitele két olyan embernek, mint amilyen Wade Robson és James Safechuck, akik annak idején bíróságon állították, hogy a világ legnagyobb popsztárja nem zaklatta őket szexuálisan. Most meg azt mondják, hogy de, és sőt – s képtelenek voltak apaként gyermekük szemébe nézni így, hogy nem álltak még elő az igazsággal.

240 perc iszonyú hosszú idő, ha az embernek azt kell legnagyobb részben hallgatnia, hogy mit csinált egy beteg lelkű felnőtt zenei zseni két kisgyerekkel az ágyban – hatásvadászat, gonosz manipuláció, két pénzéhes, évtizedek óta feltűnési viszketegségben élő férfi szemétkedése az egész, egy halott ikon rugdosása, örökségének meggyalázása – állítják az egyik oldalon. A másik parton meg azok osztoznak, akik vagy vakarják a fejüket, hogy jó-jó, de hát a bírósági papírok, meg a bizonyítékok teljes hiánya, vagy pedig előítéletből, megérzésből, esetleg a film hatása alatt szörnyülködnek azokon a történeteken, amelyek a Neverland elhagyásában hallhatóak.

Reed nem kérdezte meg a Jackson mellett kitartókat: nincs a filmben friss nyilatkozat a családtól – csak Robson és Safechuck elbeszélése kap időt, no és a családjuké, szülőké, nagyszülőké, testvéreké, feleségeké. És rengeteg, természetesen igencsak hatásosan elhelyezett archív felvétel, köztük néhány olyan, amelyet eddig még sosem láthattunk-hallhattunk. Így hát a Neverland elhagyása profi, kimunkált, de súlyosan egyoldalú produkció, ha úgy tetszik, felháborítóan az. Csak hogy érdemes ám abba is belegondolni, hogy min változtatott volna az, ha a 4 óra mondjuk 6 lenne, s nyilatkoznának arról is sokan, hogy szerintük Jackson ártatlan: oké, fura, nagyon fura, hogy egy férfi kisfiúkkal alszik egy ágyban, de hát mégiscsak Michael Jacksonról beszélünk, aki egy vidámparkban lakott, helló, hát ő volt a popkultúra legérdekesebb, legzseniálisabb csodabogara! Mindenki őt akarta – ő meg akin tudott, segített. És nagyon szerette és féltette a gyerekeket.

Semmit sem változtatott volna a filmen, ha mindez elhangzik Reed kamerája előtt is, az égadta világon semmin. Mert akkor is ott lett volna Wade Robson és James Safechuck, meg a vallomás, hogy a szülők végzetes naivsága – igen, ostobasága, hanyagsága – is mennyire vastagon benne volt abban, hogy mindez – jó, hát hozzáteszem, esetleg – megtörténhetett. És ne kergessünk illúziókat: ha mindez megtörtént, szellemi értelemben rajongók milliárdjai is felelősek ezért az egészért. Michael Jackson nem lehet pedofil, mert ő írta és énekli a Man in the Mirror-t, meg a Heal the World-öt. Michael Jackson nagyra nőtt, zavarodott gyerek maradt haláláig, akit a csillogás mellett alaposan meggyötört az élet. Michael Jackson nem lehet szörnyeteg. Mert, ha az lesz, hogyan hallgatjuk majd tovább a Thrillert, meg a többi lemezt?

Hát, hogyan? Nyilván nehezen. De csak azért, mert nekünk kell Michael Jackson, miért ne mondhatná el Robson és Safechuck, ami szerintük igaz? Jacko életében se védte meg magát érdemben, sosem nyilatkozott, felsőkategóriás ügyvédei intézték a dolgokat, s alighanem akkor sem lenne ez másként, ha még élne.

És még mindig ott van az is ám, hogy a két férfi nagyon hiteles a filmben. Ha képesek voltak ilyen töménységben, ilyen összetetten hazudni, egyértelműen nagy zűr van a fejükben – s ilyenkor, amikor ilyeneket gondolunk, szól közbe a józan ész. S azt mondja, hogy hahó, Michael Jackson idegen volt számunkra. Nem ismertük. S ha valami, akkor az igenis bizonyított, hogy ezek az emberek megismerték őt.

Én szívesen meghallgatnám, megnézném azt is, ahogy valaki ilyen erővel cáfolja a Neverland elhagyásában kirajzolódott, rémisztő Jackson-portrét. Nem rajongóként, vagy családtagként. Hanem úgy, hogy az elbeszélő legalább olyan közel került a zenészhez kívülről, mint az itt nyilatkozók.

De ilyen filmről nem hallani. Arról viszont igen, hogy Dan Reed esetleges folytatásra készül – újabb vádlókkal.