Röviden az alapsztori: a Mirando nevű óriáscég kitenyészt egy szupersertést, ami minden eddiginél kisebb ökológiai lábnyomot hagy, és a húsa is “kibaszott finom” - ahogy azt a film elején a Mirando eksztatikus új vezérigazgatóját remekül alakító Tilda Swinton megjegyzi. Az inkább óriási vízilóra hasonlító CGI-s szupermalacból szétküldenek egy-egy példányt a világ 26 pontjára, hogy ott helyi farmerek neveljék őket, ezzel biztosítva a természetesség látszatát. A nyertes csodaállat végül a koreai hegyekből kerül ki, őt, Okját választják ki a New York-i bemutatóra. Csak hogy ennek nem örül a tíz éves Mija, és elindul, hogy visszaszerezze legjobb barátját. Közben a híres-hírhedt Animal Liberation Front pedig egy kamerát szeretne tenni az állatra, hogy feltárja az üzemszerű állattenyésztés borzalmait...

Az Okja cannes-i bemutatója és visszhangja nem lett túl jó a forgalmazói háttérnek és egy bemutatói bakinak köszönhetően. Ez kihatott az utóéletére is, moziba nem került, és Netflixen is csak angol nyelven, angol felirattal nézhető. Pedig most, amikor a klímaváltozás ennyire központi kérdés lett, akkor az olajipar melletti másik kiemelten okolható tényező, de sokkal-sokkal kisebb figyelmet kapó húsipar is megérdemelné a kritikus reflektorfényt. És ennek talán sokkal hatásosabb médiuma lenne egy szerethető nagyfilm, mint egy sokadik “brit tudósok rájöttek” kezdetű újságcikk.

Mondom ezt úgy is, hogy az Okja korántsem tökéletes film, inkább csak egy izgalmas kísérlet arra, hogyan legyen egyszerre totál szórakoztató, közben durván szemfelnyitó egy film. Maga a mozi egyértelműen az úgynevezett factory farming ellen foglal állást, ami a természetesség álcája és egy népszerű tévés állatorvos (Jake Gyllenhaal alakítja) mögé bújva génmódosítással ügyködik. Az ő hazug narratívájukkal pedig szöges ellentétbe helyezi a kislány és a kutyákat megszégyenítően emberbarát Okja mély barátságát. Ezt a leegyszerűsített képletet árnyalja az állatfelszabadító aktivisták beléptetése.

A parodisztikus hataloméhség és a túlságosan naivra vett, disney-sen idilli ember-állat barátság mellett az ő szintén szatirikus ábrázolásuk hat mégis leginkább életszerűen. Kezdve az aktivistától, aki azért ájuldozik akció alatt, mert keveset evett a minél kisebb ökológiai lábnyomért, egészen addig a jelenetig, amíg az erőszakot elutasító vezetőjük azért veri agyon az egyik tagjukat, mert ő a kiemelten fontos akció célja miatt a szervezet alapelvével ellenesen cselekedett.

Míg azonban náluk élő karikatúra van, addig a nagyvállalatnál elnagyolt leegyszerűsítés. Oké, hogy nem ilyen filmben kell megvitatni, hogy a génmódosítás tényénél mennyivel veszélyesebb az üzemszerű állattenyésztés, ami esetében a génmódosítás célja mindössze az állatok gyors növekedése, közben az állatokat a feldolgozásig antibiotikumokkal tartják életben. Vagy az, hogy egyszerűen ez a hét és félmilliárd ember már jelenleg is annyi húst fogyaszt, ami nem fenntartható sem így, sem más módokon. Az effajta leegyszerűsítés, pusztán az állatra mint érző lényre reflektálás, illetve az ezzel szembehelyezett kegyetlenség rögtön úgy eltávolít a valóságtól, és visszaránt a mesék bináris világába, mint ahogy a bármekkora esést túlélő Okja is. Végső soron a film által felvázolt rossz ugyanúgy a vásznon marad, mint a Gazdatest esetében.

Így amikor az aktivisták vezére arra kéri Miját, hogy semmiképp se nézzen hátra, amikor az állattermelő üzemből rögzített felkavaró képeket vetítik ki, akkor az nem csak a film egyik katarzisa lesz, hanem Bong Joon Ho ars poétikája is, ahol a családifilmes vonal, a megengedőbb korhatármatrica érdekében elveszi az igazi kritika élét - hiába vezet be később a történet a feldolgozó üzembe is. Arra azonban mindenképp jó lehet ez a film, hogy ki-ki nézzen utána a világ ilyesmi dolgainak. De ez egy filmrendezőtől, mint művésztől nem lehet mentség - legfeljebb egy aktivistától.