Pink valahogy úgy nyom tét nélküli rádiós slágerzenét, hogy csak szeretni lehet miatta. Az új lemeze sem váltja meg a világot, de nem most utáltuk meg ezt a nőszemélyt.
A Beautiful Trauma Pink hetedik lemeze 17 év alatt, mondhatjuk, hogy azért nem nagyon sürgeti a megjelenéseket, pláne nem azóta, amióta anyuka lett, meg hát amúgy minek is siettetné, mikor a rádiók még mindig a 2008-as Funhouse slágereit játsszák rongyosra. Azóta sem kell nagyon szégyenkeznie Aleciának, mert minden albumán decens módon érkeznek a slágerlistás dalok, és nem ettől a dalparktól fordulnak majd el tőle a poprádiók, az hótziher. A Beautiful Trauma nekik szól.
Pinknek már régóta nem kell megváltania a világot, "csak" slágereket gyártania görcsölésmentesen, ami megy is neki szépen, most is összehozott 13-at, amiből valószínűleg 6-7 még öt év múlva is menni fog különböző adókon, és bár egyik sem annyira erős, mint a Try volt a legutóbbi albumán, azért bátran rájuk lehet sütni, hogy rendben vannak.
És valahol Pink is ilyen. Rendben van. Szereted, mert egy őrült, mert marha jó énekes, jó dalszerző, elmennél vele berúgni, de nem beszélgetnél vele a melóról. Megjegyeznéd, hogy na az a két dal a lemezen, na az tényleg tök jó, de inkább tényleg igyunk. Pink a haverod. Valahogy sikerült azzá válnia. Épp ezért nem tudsz haragudni arra, hogy a sokkal élőbb hangzást már egy ideje felcserélte a dalaiban műanyagra, hogy talán már kétszer-háromszor is meg kell hallgatnod a trackeket ahhoz, hogy emlékezz rájuk.
De pont ebben van a trükkje: eléri, hogy meghallgasd kétszer-háromszor őket. Mert nem rosszak, nem akarnak semmi különöset, csak szórakoztatni, jó őket hallgatni a kocsiban, nem kapcsolod el a rádiót, ha éppen szólnak, aztán ha beülnek a füledbe, akkor már menthetetlenül ott maradnak hónapokig, vagy évekig. Pont ez a szeretni valóság árad a Beautiful Traumából is, ami tovább halad a kevésbé izgi, elektronikusabb hangzás felé, van rajta Eminem, lassú sláger, bulizós sláger, munkához való sláger, vezetéshez valós sláger, sláger, sláger, sláger.
Közben Alecia még mindig elképesztően jól énekel, producerként és társszerzőként pedig még mindig olyan tűpontos fazonok állnak mögé, mint Max Martin és Shellback, Greg Kurstin, Jack Antonoff vagy Ross Golan. Minden adott a nagy kaszához, Pink kaszál is, bebiztosította a helyét a rádiókban évekre, ott lesz az autóban CD-n vagy mp3-ban, és mindenki boldog lesz. Ő kiírta magából a frusztrációit, a boldogságát, és kifejezetten őszintének tűnik. Nincs oka nem őszintének lenni. Nekünk meg nincs okunk nem szeretni. De azt azért nagyon meghallgatnánk, hogy milyen lenne az a dal, amit nem a rádióknak ír. Talán majd egyszer. Ha nem ír már mást, csak ilyen rizikómentes, néha kevésbé izgalmas, de mégis kedvelhető slágereket, akkor sem fogunk haragudni rá. És továbbra is elmennénk vele berúgni.