Ami egyébként rettenetesen nehéz. Ebben a filmben pont az a legerősebb, amit nem lehet elmondani, de mindegy, megpróbálom a lehetetlent. Fura egy film a Pókember: Idegenben, mert egyértelműen arra játszott, hogy minden titkot megtartson magának a bemutató előtt. És baromi ügyesen csinálta. A trailerek látványosak és érdekesek voltak, elhitették velünk, hogy már mindent tudunk a filmről, aztán jön a meglepetés, csavar csavar hátán, és komolyan, egészen az utolsó stáblista utáni jelenetig van min meglepődni, mintha komolyan sportot is űzne az Idegenben abból, hogy hányszor tudja átverni az embert.

Pedig elég furán indul ez a menet, olyan, mintha Pókember ezúttal már csak és kizárólag tinifilm üzemmódban lenne hajlandó tevékenykedni, annak ellenére is, hogy egy elég komoly dráma húzódik meg a háttérben, és közben elég komoly dolgokat tudhatunk meg a Végjáték után keletkezett helyzetről, arról, hogy az emberiség hogyan próbálkozik továbblépni, vagy feldolgozni azt, ami történt. És most nem Tony haláláról van szó, az bőven elég Peternek, akinek olyan volt, mint valamiféle pótapa, ráadásul az a hálátlan feladat szakadt a nyakába, hogy helyettesítse őt, vagyis inkább vegye át tőle a stafétát.

Csak hogy Peter Parker még mindig tini, aki tiniproblémákkal küzd, aki bénázik, aki nem meri felszedni a csajt, aki tetszik neki, bőven nem hiányzik a világ megmentése, az, hogy mindenki elvár valamit tőle, miközben ő csak egy egyszerű srác szeretne maradni, mivel bőven elég neki az a sok tiniszar, amivel meg kell birkóznia. Éppen Európába utaznak osztálykirándulásra, ahol nagyon nem akar Pókemberként parádézni, de megjelenik Nick Fury, és onnantól kezdve nincs megállás. Jönnek az Elementálok, akik óriásiak, de jön velük egy új hős, Mysterio is, aki segíthet abban, hogy ezeket a gigalényeket hatékonyan zúzzák porrá.

És ha innentől kezdve bármit is mondanék a sztoriról, már spoilereznék, pedig innentől lesz igazán érdekes, de nem, nem lehet. Maradjunk annyiban, hogy Tom Holland továbbra is nagyon jó Spidey, hihető minden pillanata, Jake Gyllenhaal pedig egyenesen szenzációs Mysterio, akit minden pillanatban remek nézni, és mostantól sokkal több blockbustert kellene vállalnia, de persze csak akkor, ha kap benne olyan jó szerepeket, mint ez.

Érdekes egyébként az Idegenben abból a szempontból, hogy mennyire furcsán vezeti fel az alapszituációt, olyan, mintha az elején nagyon rohanna, mintha nem akarna azzal foglalkozni, hogy hosszabb változatban is megnézzük az előzeteseket, mert tulajdonképpen azokat nézzük a film első felében, úgyhogy néha irdatlan nagyokat ugrik, néha nagyon felületes, úgy tűnik, valamiért nem akarta túlhúzni a játékidejét, pedig akár meg is tehette volna, mindegy, neki mindössze 129 perce van elmesélni, hogy mi történt a világgal a Végjáték után, és igazából a végén pont elégnek is tűnik ez a bő két óra.

Egyébként lenne itt még mit kibontani, mert egészen érdekes dolgokat mesél a világról, a „visszapittyenésről”, ahogy mondják a csettintés után visszatért emberek megjelenését, hogy mi történt a társadalommal, mivel ők nem öregedtek, de a többiek igen, és ez ugyan megjelenik problémaként, de csak mint érdekességet felvetik, viszont ennyi és nem több, máris mehetünk tovább Európába, ahol aztán megtörténik minden, ami egy szuperhősfilmben megtörténik.

Megy a szuperbunyó, ami látványos és érdekes is, főként azért, mert ezúttal tényleg csavarnak egyet rajtuk, kifejezetten érdekes a főgonosz, talán a Marvel filmes univerzumának egyik legérdekesebbje, akire még évek múlva is emlékezni fogunk, közben pedig lepörög egy tinifilm, amiben meg pont az történik, amit egy tinifilmtől vár az ember: helyzetkomikumok, bénázás, csajozás, tehát csak a szokásos.

Mégis valahogy összeér a Pókember: Idegenben, de inkább csak a végére, viszont akkor nagyon. Talán még így is egy fokkal rosszabb, mint a Homecoming volt, de még ez sem biztos. Az biztos, hogy sokkal meglepőbb és sokkal ambiciózusabb, és azt tökéletesen eléri, hogy már most akarjuk látni a Pókember 3-at. Nem mondom meg, miért.