Amikor kijött a Pokémon: Let’s Go Pikachu/Eevee, legszívesebben minden régi Pokémon-játékot remake-eltem volna Switch-re. Annyira jól sikerült az új verzió, hogy azonnal beleszerettem, és vártam a Sword/Shieldet, hogy megint vissza tudjak kerülni ebbe a világba. Talán egy kicsit túl gyorsan jött a következő menet, a Pokémon Mystery Dungeon: Rescue Team DX, ami mondjuk úgy, hogy mindenben megpróbál hű maradni az alapanyagához, a 2005-ös Nintendo DS-re és Game Boy Advance-ra kijött Red/Blue Rescue Teamhez, csak éppen pont az a baja, hogy 2020-ban még felpimpelt grafikával is nagyon furának hat.

Nem arról van szó, hogy élvezhetetlen lenne a Rescue Team DX, csak épp még felújítva is érezni, hogy eljárt felette az idő. Behúz ugyan, és lehet szeretni, de nem feltétel nélkül. Akinek esetleg nem lenne meg, hogy mi a tosz ez a játék, annak csak gyorsan elmondom, hogy egy olyan roguelike szerepjáték, amelyben mindenféle dungeonökben kolbászolunk, és küzdünk meg ellenfelekkel, plusz lootolunk, mint ha nem lenne holnap. Ez így első körben elég unalmasnak tűnhet, és egy darabig az is, amíg nincs igazán kihívás a játékban, de egy idő után megérkezik a nehézség, és onnantól kezdve már tényleg komolyan lehet venni a megpróbáltatásokat, amelyek elé a játék állít.

A sztori elején emberként indulunk, aki Pokémonná változik, de hogy milyenné, azt egy sebtében elvégzett személyiségteszt dönti el, majd választasz magad mellé egy Pokémon-társat, akivel rövid úton megalapítjátok saját mentőcsapatotokat, aztán jönnek is a melók ezerrel, mehettek többszintes dungeonök mélyére harcolni, közben pedig minden baromi cuki, mert ez már csak ilyen világ.

A harcrendszer és a mozgás is körökre osztott, ez főként a mozgás tekintetében nagyon furcsa, mert rettentően darabossá teszi a haladást, de ezzel egyébként viszonylag gyorsan meg lehet barátkozni, bár lehet, hogy szerencsésebb lett volna magát a mozgást kiszabadítani a körökre osztottság fogságából, és meghagyni azt a harcoknak. A harc a játék lelke, harcolni fogunk reggeltől estig kis és aztán egyre nagyobb csapatokban úgy, hogy mellette persze össze kellene szednünk mindent az adott pályáról, annak minden szintjéről úgy, hogy lehetőleg ne dögöljünk bele, ha találkozunk egy olyan Pokémonnal, aki szeret megenni minket reggelire.

Az ellenfelek nem támadnak maguktól, ha ismered, milyen erősségűek vagy típusúak, akkor ki is kerülheted őket, de a közelükbe érve azonnal harcolni kezdenek veled. Aztán lesz, ami lesz. Legtöbbször nem lesz könnyű dolgod, a játék ugyanis kiszámíthatatlan, és ez a legfőbb erénye. Bármikor történhet valami olyan, ami mondjuk úgy, hogy negatív hatással lehet az életedre. Minden Pokémon négy mozdulatot képes eltárolni, ezeket persze körönként változtathatod kedvedre, amire szükség is lesz.

Na jó, de ez így különösebben nem hangzik túl izgalmasan, akkor miért mondom mégis azt, hogy a Rescue Team DX-nek érdemes adni egy esélyt? Egyrészt a remek hangulata miatt, másrészt pedig a grafika miatt, ami tényleg meseszerű. Olyan, mintha kézzel rajzolták… vagy inkább festették volna az egészet, így pedig nem nehéz belefeledkezni a kalandba, akkor sem, ha az ember néha dühében a földhöz akarja vágni a Switch-et.

A Pokémon Mystery Dungeon: Rescue Team DX-nek van hangulata, de mégis hiányérzet marad az emberben még a felújítás után is, pedig tényleg mindent megtettek a Spike Chunsoftnál, hogy a rajongók boldogok legyenek. A hardcore rajongók így is ellesznek vele, de aki egy jó idő után szeretne visszacsöppenni a Pokémon-világba, az inkább szerezze be a Pokémon Sword/Shieldet. Aki viszont roguelike-játékokkal fekszik és kel, úgyis beszerzi a Rescue Team DX-et.