Már korán tudtuk, hogy a fiam igazi Bogyó és Babóca rajongó lesz, és ezzel beáll a sorba a többi gyerek mellé, nem erre neveltük, hanem arra, hogy tűnjön ki, olvasson inkább már most Chuck Palahniukot, de az istennek nem akarja, állítólag azért, mert nincsenek a kötetekben képek. Ha lennének, lehet, hogy a létezéstől is félne. Maradt tehát a Bogyó és Babóca, ami egyébként annyira nem szörnyű, mint amilyennek barátaim anno beállították. Tény, hogy nincs bennük igazi konfliktus, és ha van is, akkor az nagyjából öt másodpercig tart, nehogy a gyerek ne tudjon elaludni.

Mondjuk megnézném a biciklis mese igazi földhözragadt verzióját, amikor Bogyó és Babóca egy bringát kapnak becsomagolva ajándékba, amiről nem látják, hogy tandem, majd jól összevesznek rajta, hogy kié legyen, de nem békülnek ki, csak húsz év múlva, amikor egy sör mellett megbeszélik, hogy teljesen tönkrement az életük az eset után, és tulajdonképpen nem maradt más nekik csak a depresszió és a vodka, meg a jó öreg önpusztítás. Bogyó írt is egy számot a punkbandájával a Fuckin’ Bringa címmel, de sosem futottak be vele.

De nem, a problémák itt játszi könnyedséggel megoldódnak, mindenki vidám, mindenki szeret mindenkit, akkor is, ha az elején a viszonyok döcögősen indulnak. Bogyó és Babóca világában minden színes, könnyed, túlárad a szeretet, mint valami Kozsó-dalban. Aztán valami tényleg történt. Azt hittem, sok-sok történet után már semmi sem tud meglepni a Bogyó és Babóca-univerzumban, de jött egy kötet, ami átírta az egészet, és nem tudok nem könnyek között gondolni ezekre a szegény bogárkákra.

Bogyó és Babóca az óvodában. Tudniillik ebben a könyvben az történik, hogy ezek a vidám kis katicák, csigák, szarvasbogarak és megannyi barátjuk a környéken óvodába mennek. Mert hogy oda járnak. És ekkor ütött be a felismerés: úristen, ezek a gyerekek árvák. Árvák egy hatalmas réten, egyedül élnek, egyedül boldogulnak, magukra főznek, mosnak, egymásnak tartanak szülinapokat, és nem vigyáz rájuk senki, csak az óvoda, amíg nyitva van. Meglepően felnőttesen élnek, szoros kapcsolatot ápolnak egymással, nyilván hogy szorosat, mert nincsenek szüleik, vagy ha vannak, ki tudja, mit csinálnak. Kire szoruljon egy ilyen árva, ha nem a barátaira?

És mi van a szülőkkel? Élnek még? Vagy elhagyták őket, és a nagy rét, ahol laknak egy igazi árvaház? Vagy árvakomplexum? Árvarét? Hogy kerültek ők oda ilyen fiatalon? Miért nem szól egy mese az előzményekről? Hol a Bogyó és Babóca prequel? Túl sok lenne a gyerekeknek? Majd amikor felnőnek, megkapják? Bele az arcukba egyenesen?

Kisfiam, az egész gyerekkorod egy hazugságon alapult. Nos, Bogyó és Babóca tulajdonképpen túlkompenzál valamit ezzel a túlzott boldogsággal. Most írta volna neked azt a Bartos Erika néni, hogy létezik egy hanyagul, de színesen megrajzolt réten sok-sok kis állat, nagyon fiatalok még ők, oviba járnak, egyedül élnek és csak a barátaikra számíthatnak, mert a szüleik, hát ők bizony nincsenek? Szerencsések ők, mert ilyen életkörülmények ellenére sincs közöttük bűnöző, drogdíler, őrült vagy mulatós-előadó, ahhoz képest egészen korrekt és túláradóan boldog életet élnek, talán valami szer hatására, amit az oviban kapnak nap mint nap, ki tudja. De igen, kisfiam, Bogyó és Babóca múltjában ott egy sötét szál, amiről sosem beszéltünk. Na, most pedig kezdj valamit ezzel. Hé, most miért gyújtod fel az összes könyvedet?

Nehéz most megszólalni. Bogyó és Babóca valódi világának lelepleződése nagyjából akkora sokk, mint amikor meghalt Bobby a Dallasban. Olyan, mint a régi Twin Peaks vége. Mint amikor kiderül, ki is valójában Tyler Durden. Oké, le kellene állnom Palahniukkal. De akkor is, Bartos Erika elérte, hogy ne a gyerek, hanem a felnőtt szíve szakadjon meg a Bogyó és Babócától. Ha nem ez volt a terve, az sem baj. Én már soha többé nem leszek képes Bogyó és Babócát olvasni hangos zokogás nélkül. Hogy miért sír apa? Jaj, nincs semmi baj, csak eszébe jutott, hogy hiányzik neki a David Bowie bácsi. Hogy ki ő? Ugorjunk egyből egy nagyot, és kezdjük a Berlin-trilógiánál...