Ahol az FBI-nak nincs semmi keresnivalója, ahol a CIA csődöt mond és ahol az MIB sem illetékes, ott az RIPD tesz rendet. Megnéztük, hogyan.
A rendőri meló már önmagában a vászon legérdekesebb szakmái közé tartozik, de ha a bűnüldözést elegyítik a popkulturális legendárium valamely jellegzetes mondakörével, az akár igazi nézőmágnessé transzformálhatja a végeredményt. A mezei bűnözők lecserélése általában rentábilis döntésnek bizonyul, elég csak a Men in Black – Sötét zsaruk, a Robotzsaru vagy az Időzsaru című opuszokra gondolni. Az R.I.P.D. eredetileg a Dark Horse Comics gondozásában jelent meg képregény formájában, a Universal pedig 130 millió dollár elkülönítésével, az ötlet megálmodójának teljes támogatása mellett vágott bele a megfilmesítésbe.
A Rest in Peace Department tagjai a túlvilági rendőrség kötelékében nyomoznak az itt ragadt rossz lelkek, az úgynevezett hulladékok után, és közvetlenül a Nagyfőnöknek tesznek jelentést. Egy halállal végződő bevetés után ide kerül a szerencsétlenül járt Nick Walker (Ryan Reynolds) is, akit besoroznak egy az 1800-as években elhunyt morgós rendőrbíró (Jeff Bridges) mellé.
Bridges valószínűleg akkor is képes lenne hozni a countrydalokból szalajtott cowboy figuráját, ha az éjszaka közepén jódliznák fel legmélyebb álmából. Annak ellenére, hogy láttuk már ezt az arcát számtalanszor – A félszemű-ben például Oscar-jelölést ért – , alakítása egy percig sem válik zavaróan rutinszerűvé, még egy ilyen súlytalan alkotásban sem. A film legviccesebb pillanatai az ő grimaszaihoz és szövegéhez kötődnek, miközben legnagyobb meglepetésünkre a komikusként már többször bizonyított Ryan Reynolds alig tesz valamit a közösbe.
A film cselekménye a vígjáték, a fantasy és az akció műfajok alkotta keretek között pattog, miközben egyik panelre sem gyakorol túl erős behatást. A könnyedségre törekvés sajnos itt-ott keményen megbosszulja magát. Néhol poénok szállnak el a semmibe, a közhelyszótárból összevágott dialógusok zökkentik ki a nézőt, másutt egy akciójelenet válik unalmas céllövöldévé, vagy egy zavaró logikai baki veri ki a szemünket. Ezer szerencse, hogy az alkotók szándékának megfelelően egy percig sem lehet túl komolyan venni művüket, ellenkező esetben azonnal leszereltük volna a hangtompítót erről a kritikáról is.
A Szellemzsaruk megtekintése előtt ajánlatos az agytörzsi funkciók működését minimálisra állítani. Ez a film olyan, mint egy jó gyümölcsös rágó; természeténél fogva nem arra való, hogy jóllakj vele, de egy darabig képes lefoglalni az ízlelőbimbóidat. Egy idő után azonban az állkapcsod elfárad, az íz elmúlik, a nyelvedet pedig elkezdi zavarni a szádban ide-oda mozgó szürke massza. Szerencsére a végefőcím éppen azelőtt szakítja meg az élményt, mielőtt a nézőknél beindulna a köpőreflex. A moziból így lesz egy tökéletesen felejthető, a szükséges kompromisszumok megkötése után a filmidő erejéig kellően szórakoztató habkönnyű nyári semmiség.
