Hogy miért kongott a Puskás Ferenc Stadion, arról most hosszasan lehetne beszélni. Rendben, tegyük meg! Nem arról volt szó, hogy a műsorral bármiféle minőségbeli problémák adódtak volna. A The Wall-t mindenkinek látnia kellene élőben, annyira grandiózus, annyira összeszedett, meghökkentő és gyomorba vágó műsor, amekkorát még nem látott a világ. Csak míg a Depeche Mode megteheti, hogy párévente eljön közénk, és egy kisebb setlist-ráncfelvarrással, fél év eltéréssel más műsort mutat be nálunk ugyanazzal a látvánnyal, Roger Waters nem tud belenyúlni a dalválasztásba, de még a sorrendjükbe sem. A The Wall az a The Wall, ez van, klasszikusokhoz csak ritkán nyúlunk hozzá, és akkor sem jó szívvel.

Az sem feltétlenül jó ómen, hogy a stadion felé vezető úton az emberek jelentős része cserélt eszmét arról, mennyire terheli meg egy átlagos család pénztárcáját a jegyvásárlás, főleg így nyár végén. Hát igen, Roger Watersre nem a gazdag partihuszárok járnak, hanem az átlagemberek, akiknek valaha is jelentett valamit A Fal, és persze azok, akik tudják, hogy állítólag ez lesz az utolsó alkalom, hogy a műsort, sőt, a Pink Floyd-huszárt is élőben láthatják. Valahogy nem hangzik ez túl őszintén. Legutóbb 2011-ben az Arénában gyakorlatilag ugyanaz a show ment le, akkor meg minek is néznénk újra?

Mert ez valóban minden idők egyik legnagyobb show-ja, amelyet Waters ennyi idő elteltével is teljes energiával játszik a színpadon, minden egyes arckifejezése arról árulkodik, hogy élvezi, amit csinál, hogy benne van szívvel-lélekkel Pink sztorijában. A stadionváltozat színpada már akkora, hogy a Holdról is jól látható, maga a felépülő fal, avagy a műsor közben tégláról téglára lerakott kivetítő is hatalmas, minden nagyobb, hosszabb és vágatlanabb. Sajnos a háborúellenesség is. Waters magyarul emlékezik meg az értelmetlen áldozatokról, ami szép gesztus, de a szünetben is a szerencsétlenül jártak képe fut a már felépült falon. Többször kerül elő izomból a háborúellenesség, ami elkerülhetetlen a The Wall esetében, de mintha egy picit túl sok lenne már belőle.

Ettől eltekintve a stadionverzió néhány látványelemet leszámítva  majdhogynem teljes egészében megegyezik az Aréna-változattal, továbbra is csodálatos a felépülő fal, valósággal fenyegetően bámul rád vissza, néha szó szerint is, úgy döng a Puskás Stadion, hogy attól az audiofilek is beleélveznek a gatyájukba, és akkor még nem is beszéltünk a surround-hangzásról, amilyennek minőségére talán csak egyszer volt példa. 2007-ben, amikor Waters a The Dark Side of the Moon-nal turnézott nálunk.

Minden a helyén, nagyon jó dalok, jó sztori, kvázi vagy nem kvázi színházi előadás pörög, avagy a világ legjobb rockoperája, de a közönség a küzdőtéren valamiért csak bámul. Nem énekel. És nem tapsol. És csak akkor mozdul, ha nagyon muszáj. Mondjuk amikor Waters megtapsoltatja az SOS Gyermekfalu kórusát az Another Brick in the Wall, Part 2 után. Ez akkor válik igazán kínossá, amikor a tear down the wall-rigmus végén, a fal leomlása után egy szegény, elárvult taps indul útjára a tömegben, ami eszeveszett lassan, de valahogy mégis tömeges tenyérpirosítássá eszkalálódott. Hallatlan.

Az élő vetítés minősége olyan, hogy megkockáztatom, nem is láttam hasonlót, mintha azonnal egy moziverziót nézne az ember (nem DVD, mozi), ehhez Roger fater közelről felvett keménykedő arcai is hozzájárulnak, aki azért nem annyira kemény, ha a közönséghez kell szólni: a Mother alatt például duettet énekel saját 1980-as énjével, videó jön a The Wall Earls Courton elkövetett felvételeiből, mely előtt lazán csak lepojácázza régi önmagát. Nincs jogunk és lehetőségünk sem vitatkozni vele, az öniróniát viszont tiszteljük.

Az Outside the Wall-al vége, ha minden igaz, sem a mű, sem az előadója nem lesz látható többé nálunk. Csak hát ezek a visszavonuló turnék annyira, de annyira nevetségesen hangzanak manapság. Tény, hogy Waters ezt már nem tudná überelni, csak egyetlen húzással. És mivel ő és Gilmour már nincsenek fasírtban, nem túl nehéz kitalálni, hogy mi lesz itt még, ha csak egyetlen koncert erejéig is. De a The Wall-t most már eleget láttuk élőben. Mindenhol tökéletes volt, arénában, stadionban, még a későn lezuhanó repülő és a lebénult, kisszámú közönség ellenére is. Aztán ha úgy alakul, szeretettel várjuk valami más műsorral. A régi haverokat se felejtse otthon…

(Fotók: Tóth István)