Mi történt a Pixarral? A Merida, a bátor-ral és a Verdák 2-vel komolyan elbizonytalanították a felnőtt rajongóikat, erre jön a Disney egymagában, és olyan animációs filmet rittyent, amitől elkezd csorogni a felnőttek nyála. A Rontó Ralph ugyanis beilleszthető lenne a jobb Pixar-filmek közé, bár a cégnek semmi köze ehhez a produktumhoz. Na jó, annyi talán mégis, hogy az executive producere az a John Lasseter volt, akinek a Toy Story első két részét, valamint a Verdák-at köszönhetjük. Igen, a borzasztó második felvonását is.

A Rontó Ralph tele van olyan poénokkal, amiket csak az ért, aki imádta a világ leghíresebb számítógépes és játéktermi játékokat. Mert a gyereked nem fogja tudni, Kano a Mortal Kombat-ból miért tépi ki a mellette ülő szívét. Ő azt sem fogja érteni, ki az a furcsán szőrös felsőtestű Zangief. Azt pedig pláne nem, hogy kicsoda is Cubert, hogy Tapperről már ne is beszéljünk. A film a játéktörténelem ikonikus figuráit veszi elő, egyedül talán csak Mario hiányzik, helyette viszont beugrik egy epizódszerepre Sonic, és megannyi kis barátja is összeröffen egy-egy cameóra.

A sztori szerint a játéktermi automaták belsejében igen komoly munka folyik. A játék szereplői ugyanis mind élő színészek, akik a munka végeztével tovább élnek, örülnek, szenvednek ,és még terápiás csoportokba is járogatnak egy másik világban. Az egyik népszerű, és egyben ősrégi automata színészei Fix-It-Felix és az antihős, Rontó Ralph naphosszat nyomják a melót, Ralph feladata, hogy tönkretegyen egy házat, míg Felix a csodakalapácsával rendbe hozza azt. A biznisz virágzik, egészen addig, amíg Ralph rá nem jön, nem akar többé rosszfiú lenni, ezért megszökik megszokott életteréből, hogy egy hősnek járó medált szerezzen. A mindent elrontó melák az egyik automatában azonban azzal szembesül, hogy a világ komoly problémáit talán csak ő hozhatja helyre.

A film úgy építi fel a háttérvilágot, hogy azon inkább csak a felnőttek fognak röhögni. A régebbi játékok szereplői mind darabosan mozognak, ahogyan régen megszoktuk tőlük (bár itt felmerül a kérdés, hogy akkor Ralph és Felix miért mozog folyamatosan, de nem lényeges), közülük is a legnagyobb röhögést Tapper, a kocsmáros okozza. Jó látni az ilyen kultjáték-karaktereket 3D-ben, csak hát a gyerekek nem fogják érteni, a megvénül fejjel beült arcok miért köpik ki a kukoricát a röhögéstől, miközben ők tanácstalanul próbálják meg összerakni a képet.

Amit viszont ők fognak inkább értékelni, az a film fő vonulatát adó Sugar Rush automata cukorkavilága, az a színes, szagos, cuki lét, ami körülveszi az automata szereplőit, na meg maga Vanellope, a kislány, aki szerencsére nem tud annyira idegesítő lenni, hogy ki akarjunk sétálni a teremből. Ha szerencsénk van, cukinak fogják találni az összes klasszikus figurát, bár furcsán fognak pislogni, amikor olyan kifejezések hangzanak el a moziban, mint az fps-nézet.

A Rontó Ralph-ot egy hajszál választja el attól, hogy valódi klasszikussá váljon, talán egy kicsit kevesebb kellett volna a tündibündiségből, és sokkal több a felnőtteknek szóló poénokból, bízni kellett volna abban, hogy a kisebbek is érteni fogják a játéktörténelmi utalásokat, vagy legalább aranyosnak fogják tartani őket, még akkor is, ha nem látják a mögöttes tartalmat. A karakterek viszont elég érdekesek és jópofák ahhoz, hogy akár többször is újranézhetővé váljon a Wreck-It Ralph.

Egy biztos: a film megnézése után az embernek azonnal kedve támad beszerezni egy emulátort, hogy tapperezni tudjon, sőt, előveszi a Street Fighter II-t is, ha nem vigyáz. Gamernosztalgia, csúcsra járatva.

Tovább:
A legfrissebb Player-cikkekhez
A rovat legújabb cikkeihez
A válaszhoz: lehet-e nekünk a Disney-féle Star Wars?