Tényleg lehet azzal vádolni a Marvelt, hogy valahogy mindig kiderül róluk, mennyire félnek a kockázattól. Még egy olyan remek koncepciójú, tökéletesen meredek, drámával és komoly kérdésekkel megpakolt vállalkozást, mint a WandaVision is sikerült levegőben röpködő, egymásra energianyalábokat lövöldöző szupernőkkel befejezni, nem érdemes hát azt várni tőlük, hogy majd pont egy olyan hősnél kapják be a bátorság-tablettát, aki érkezésének jóformán tétje sincs.

Shang-Chi nem a Marvel-univerzum legnépszerűbb karaktere, de pont jól jön, amikor egyre fontosabb, hogy a filmek vagy a filmes univerzumok be tudjanak törni a kínai piacra is.

Azt pedig a Disney már a Mulan élőszereplős változatában megmutatta, hogy nem idegenkedik attól, hogy az egészen fiataloknak is megmutassa, mi fán terem a vuhszia, hadd repkedjenek egymást gyepálva mindenféle harcművészek, az már úgyis majdnem szuperhős-viselkedés, nem?! Végül is…

Teljesen egyértelmű, hogy nem Shang-Chi lesz a következő Bosszúállók egyik fő alakja, viszont színesíti kicsit a palettát, és az a helyzet, hogy bitang jól véghez is viszi, amit vállal. És még az sem feltétlenül érdekli, hogy mit szól majd a közönsége. Mármint a kínain kívül.

A Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája a szokásosnál érdekesebb eredettörténet, ami végre kapott egy emlékezetes főgonoszt is, aki nem csak a „nagyon gonosz vagyok, ezért el akarom pusztítani a világot”-véglény, hanem egy harcos, Xu Wenwu (Tony Leung), aki egyszer rátalált valahol tíz mágikus gyűrűre, amelytől aztán karkötőként hordva szuperképességeket és halhatatlanságot kap, majd ha már így alakult, ezer éven át jól bele is avatkozott a történelem menetébe hadseregével, amit Tíz Gyűrűnek nevezett el. Aztán egy napon rátalált a szerelem, és mindent feladott. Ráébredt, hogy a családos életre vágyott, a gyűrűket dobozba tette, és azt tervezte, hogy szépen megöregszik gyerekei és felesége mellett.

Az élet azonban közbeszólt, felesége meghalt, és visszatért régi hobbijához, a gonoszsághoz. Fia, Shang-Chi (Simu Liu) megelégeli apját, majd elszökik tőle, felnőve pedig nem annyira harcosként, inkább parkolófiúként melózik egy hotelben. Barátjával, Katyvel (Awkwafina) igen távol állnak a felelősségteljes élettől, egy napon azonban Shang-Chi képeslapot kap rég nem látott húgától, és rövid úton kiderül, hogy apjuk valami nagyon, de nagyon rossz dolgot tervez, ami persze hogy elpusztíthatja az egész világot.

Csakhogy a helyzet nem ennyire egyszerű.

Xu sztoriját ugyanis egy méretes dráma hatja át, ami érthetővé teszi a motivációit, és a film egyáltalán nem akarja őt kifejezetten gonosz karakternek beállítani. És pont egy ilyen főgenyára volt szüksége az MCU-nak, még ha csak egyetlen filmre is. Emberivé válik tőle a konfliktus, csak hát persze itt a konfliktusban szereplő felek úgy harcolnak, hogy közben a szelet is uralni tudják, plusz a luxuskarkötőkkel energianyalábokkal is tudnak ostorozni, de hát azért ez mégis csak egy Marvel-film, majd pont ezt ne tennék meg ezek a jóemberek.

A Shang-Chi két ponton nagyon erős: a harcjeleneteiben és abban, hogy nem fél a végére teljesen megőrülni, és fantasyvé válni. Utóbbi lehet, hogy sokaknak megfekszi majd a gyomrát, és teljesen biztos, hogy emiatt kifejezetten megosztó mozi válik majd a Tíz Gyűrűből, viszont ha tudod, hogy mire ülsz be, talán elkerülheted a csalódást.

Amire beülsz, az egy vuhszia, ami képes néha Marvel-mozivá változni. Igen, az a fajta film, amiben legtöbbször brutálisan nagyokat ugorva, a fizika törvényeit meghazudtolva küzdenek egymás ellen emberek, akik nem szuperhősök, „csak” harcművészek naaaagyon különleges képességekkel. Itt nem az a lényeg, hogy ki milyen szupererővel van felvértezve, hanem az, milyen földöntúli technikát tanult élete során, hogy aztán erre az egészre még abszolút grátiszként ráolvadjon egy szuperhőssé változtató karkötőkomplexum, amellyel aztán tényleg minden lehetséges lesz. Ez a koncepció tényleg üdítő, hiszen elég sokáig egyáltalán nincs olyan érzése az embernek, hogy ennek az egésznek bármi köze is lenne a Marvelhez.

De végül azért persze ugyanott kötünk ki, ahol mindig. Illetve bocsánat, nem teljesen, mert ami a végén történik, az bármelyik fantasynek becsületére válna. Viszont ha azt hiszed, megúszod a nyaláblövészetet, meg a hatalmas ütések által elkövetett tájrendezést, hát nem fogod. Viszont ahol a Shang-Chi kiköt, az inkább egy fantasy-szörnyfilm, mintsem képregénymozi. És ha fogékony vagy arra, hogy mennyire össze-vissza tud csapongani, de aztán valahogyan mégis összeállni, akkor baromi jól fogsz szórakozni közben.

A Shang-Chinak ráadásul nagyon szerethető humora van, és nem most derült ki, hogy Awkwafina rossz komika lenne. Katy karaktere nagyon szerethető, a jobb poénokat persze az ő szájába adják, de akad itt még viccforrás, viszont arról, hogy ki ő, arra még csak utalgatni sem szabad. Abszolút érezni a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendáján, hogy nem azért készült, mert annyira borzasztóan fontos lenne a karakter az MCU-n belül, inkább csak ad valamit Kínának is, de úgy, hogy az mindenkinek jó legyen, igazán jól megkoreografált harcjelenetekkel, jó látvánnyal (bár a CGI néhol nem túl izmos), jó karakterekkel, elegendő drámával, de csak annyival, hogy még mindig popcornmozinak lehessen kikiáltani.

Olyan jó lenne, ha a Marvel nem akarná minden filmjét a legfontosabbnak, legjobbnak, korszakalkotónak kikiáltani, hanem csak gyártaná az ilyen minőségű mozikat szó nélkül, lazán, görcsölésmentesen. Mert hát nincs itt semmi korszakalkotó, nincs itt semmi MCU-rengető, csak annyi van, hogy az ember egy széles mosollyal jön ki utána a moziból, és azon gondolkodik, vajon a forgatókönyvírók dílere mi az úristennel lepte meg ezeket a jómunkásembereket, amitől a végére minden elszabadult.