Kezdjük az alapsztorival. Van négy főszereplőnk, akik amolyan szimbolikusan lefedik a horvát társadalmat. Az alkoholista apjával egy másfél szobás panelben élő lány, akinek a szépsége az egyetlen lehetősége a kitörésre. A kilakoltatás ellen küzdő srác, aki azt próbálja elkerülni, hogy vissza kelljen költöznie a szülőkhöz a feleségével és a beteg kisgyerekükkel.

Aztán a látszólag mintaéletet élő, és mintakarriert befutó anya, aki egyre inkább úgy érzi, hogy a házassága kiüresedett. És a sztárépítész, akinek kezd elege lenni abból, hogy azért tervez üresen kongó felhőkarcolókat, hogy a megbízója tisztára moshassa a piszkos milliárdjait.

Ezt a társadalmat már-már bántóan leegyszerűsítő négy szereplőt egy gyilkosság hozza össze, amiben mindannyian érdekeltté válnak, hogy ne derüljön ki. Legalábbis ezt sugallja a sorozat, de itt azért én kicsit úgy éreztem, hogy az igazi valóságban a négy szereplő közül igazából egyiknek sem lett volna érdeke belemenni ebbe a játékba. Persze, az is lehet indok, hogy a kiüresedett életükbe kerestek valami kalandot.

Ez mindegy is, mert innen elindul a sok szálat kavaró, majd persze kibogozó cselekmény, de olyan erővel, mint egy gőzmozdony, és - miként az Aranyéletnél - úgy itt is, hiába jönnek a néha erőltetett kikacsintások, túlságosan szájbarágós metaforák, egyszerűen nem lehet megállítani.

Már az Aranyélet kapcsán is sejtettem, de most a szintén ironikus címmel operáló Siker kapcsán biztos lettem benne, hogy mik az HBO közép-európai sorozatainak erősségei és gyengeségei. A cselekmény, ami egy az egyben átvehető a nyugati mintákból, az rendre nagyon erős, viszont amikor mindezt helyi viszonyok közé kell szorítani, akkor mintha megremegne ez az amúgy nagyon profi gépezet.

Ekkor jönnek az olyan lehetetlen szituációk, amikor a maffiafőnök fia következetesen kurvának hívja a barátnőjét, az pedig ezt tök természetesnek veszi. Viszont amikor a lány rajtakapja a srácot egy másik lánnyal enyelegni, akkor iszonyatosan kiakad. Sosem voltam horvát maffiafőnök fia, aki kurvának hívja a barátnőjét, de le merem írni, hogy ez nem így van, ahogy a Sikerben történt. És akkor itt szúrnám be, hogy pedig az a Danis Tanović volt a rendező, aki a Senkiföldjéért anno Oscar-díjat is kapott, mint a legjobb idegennyelvű film.

Nem azt akarom elvitatni a sorozattól, hogy nem lehetnek saját törvényei, de nekem kicsit az az érzésem, hogy nem a horvátoktól kaptunk egy frankó sorozatot, hanem az HBO megmutatta, hogy miként látja a horvátokat, vagy még inkább, miként akar minket közép-európaiakat látni.