Klasszikusokat feldolgozni nem bűn. Főleg Sonic-játékokat nem. A sün idén 30 éves, van is oka arra, hogy visszahozzon olyan régi alapvetéseket, amikkel mindig is szerettünk játszani, de esetleg már nincs meg a régi konzolunk, vagy ne adj’ isten sosem volt meg. Így van a világ egy része például a Sonic Colorsszal, ami 11 évvel ezelőtt még Wii-n mutatta meg Sonic jobb formáját, és vitte csúcsra azt a formulát, amit később a franchise előszeretettel használt, de valamiért nem nagyon sikerült szerethetővé tennie. A 2D-s és 3D-s váltakozását valahogy inkább elbénázzák a később érkező epizódok, itt még azonban olajozottan működött, még ha néha kaotikussá is tette a játékélményt. Ez is volt a dolga.

A Sonic Colors 11 év után úgy kapott felújítást, hogy igazából finoman nyúltak csak hozzá, megspékelték ezzel-azzal, majd rábiggyesztették az Ultimate jelzőt, hogy mindenkinek kinyíljon a pénztárcája. Csak hát be kell vallani, hogy a játék nem öregedett túl jól, vagy legalábbis mondjuk úgy, hogy 11 évvel ezelőtt még sokkal újszerűbben hatott, ezáltal baromira le is nyűgözte az embert.

2021-ben már kissé nehézkesnek hat a játékmechanika, tisztán érezni, hogy nem mai játékról van szó, de a hangulat és a pörgés akkor is elintézi, hogy visszakerülj egy évtizeddel korábbra, amikor még nem hitted volna, hogy egyszer majd olyan Sonic-játékok is piacra kerülnek, amikről jobb lenne elfeledkezni.

A Sonic Colorsban főhősünk és Tails egy űrvidámparkba mennek, amit Dr. Eggman álmodott meg, és persze abszolút semmi célja nincs a szórakoztatáson kívül. Sonicéknak meglepően könnyedén sikerül is bejutniuk, majd rájönnek, hogy hát persze, Robotnik már megint valamire készül. Ezúttal a Wisps nevezetű cuki lényeket akarja leigázni, akikről rövid úton kiderül, hogy Sonicékban látják egyetlen túlélési esélyüket, így összefognak velük, és különleges képességekkel vértezik fel a sünt.

Ezek a képességek és a játék tempója simán elintézik, hogy jól szórakozz abban a kb. 3-4 órában, amíg végignyomod a kampányt. Még akkor is, ha az irányítás néha kicsit nehézkes, és akkor is, ha érzed, hogy a játék bizonyos pontokon átgondolatlan, és bár könnyű, néhol egyszerűen nincs jól kidolgozva, és megszívat egy-egy rosszul kiszámított ugrással. Ezek a pontok szerencsére csak nagyon ritkán jönnek elő, minden más tömör szórakozás.

Grafikailag rendben van a Colors, látszik, hogy rendesen hozzányúltak a 11 évvel ezelőtti játékhoz, szebbek a textúrák, a tükröződések, azt viszont mégsem lehet ráfogni, hogy a legszebb Sonic-játék lenne. De azt sem, hogy ronda lenne, úgyhogy igazából pont jó, ahogy van. A sebessége brutális, a világa színes és aranyos, pár helyen pedig konkrétan lenyűgöző a pályatervezés.

Csak ezek után azt nem érteni, hogyan hagyhatták az átvezető videókat a régi felbontáson.

Ne mondja már senki, hogy nem lehetett volna feljavítani, ha már egy 30. szülinaphoz méltó feldolgozást akartak kiadni, és ez eléggé elszomorító. Azért az, mert a Sonic Colors Ultimate valószínűleg nem jött volna ki, ha nem lenne kerek a süni szülinapja, ha pedig egy ilyen ünnepre ajándékot adunk, akkor azt csomagoljuk be rendesen, ne csak úgy ímmel-ámmal, és ne bízzunk abban, hogy nem fog feltűnni, hogy a becsomagolt bonbonok közül néhány penészes.

De nézzük a dolgok jó oldalát: akad új speciális képesség (Jade Ghost a Team Sonic Racingből), és itt a Rival Rush mód is, ahol Metal Sonic lesz az ellenfelünk, ráadásul a zenékhez is hozzányúltak (ezért is fucsa az átvezetők minősége), szóval igen, az is bőven kap a pénzéért valamit, aki betéve ismeri a régi verziót. A Sonic Colors Ultimate nem minden idők felújítása.

Azt viszont eléri, hogy egy régi kedvenccel megint mehess egy kört konzolokon és PC-n is, ráadásul Switch-en is kint van (mi PS4-en teszteltük), így hordozhatóvá is teheted, bár a Switch verzió annyira bugos egyelőre, hogy a megvásárlásával egy picit várni kell. Aki bírja Sonicot, az vegye meg bátran. Akit hidegen hagyott eddig is, lehet, hogy ezzel az irdatlanul gyorsan pörgő, kicsit könnyű, de szórakoztató résszel közelebb kerülhet hozzá. Szetiszfeksün!