A Segánál úgy voltak vele, hogy nagyon fontos az egyensúly a világban. Minden jó dologra jusson egy rosszabb is. Hova lenne ez a sárgolyó, ha minden olyan tökéletes lenne, ha tényleg mindenki azt kapná, amit akar? Sonic, a súlyosan sebesség- és színzavaros kék sün idén lett 25 éves, meg is ünnepelte ezt a Sega jól. Kihozták az egyik legjobb Sonic-játékot, a retrómámorba csúszó Sonic Maniát, és már egyből szóltak, hogy két játék is kijön idén, nehogy ne maradjunk modernebb kalandok nélkül, úgyhogy lehet készülni a Sonic Forcesra is. Aztán kiderült, hogy erre aztán kár volt készülni.

Nem azzal van a baj, hogy rossz lenne a Sonic Forces. Tulajdonképpen a modernkori Sonic-játékok között elég előkelő helyen rohangál a kis piros cipőjében, de nem árt az élvezetéhez, ha nem vagy felnőtt. Ez a cím ugyanis egyértelműen azoknak jött ki, akik még őszintén élvezik a Sonic Boom-rajzfilmsorozatot, és nem bánják, hogy egy játék akkor is megy, amikor netalántán elalszanak közben.

A Sonic Forcesben ugyanis se kihívás, se tartalom nincs. Mindössze három óra alatt végig lehet nyomni, ami egy teljes értékű játék esetében közröhej tárgya, és olyan könnyű, hogy meg sem izzad az ember, mire eljut a végére. Oké, mondhatnád, hogy de hát a régi Sonicok sem voltak túl hosszúak, szóval ez lehet, hogy a retrófíling kedvéért történt így, de inkább ne mondd. A Sonic Maniában bőven akadt tartalom, és itt-ott kegyetlenül nehéz is volt, ráadásul mindössze 6000-be került a megjelenése pillanatában a PS Store-on.

Na a Sonic Forces már jóval drágább, cserébe kevesebb is. Hogy akkor miért mondtam azt, hogy nem rossz? Azért, mert hozza a jó öreg Sonic-ízeket, mármint többnyire, a fejlesztők próbálták összehozni a 2D-s és a 3D-s epizódok világait, mondjuk nem annyira rendszerezetten, mint a Sonic Generationsben, de működik a folyamatos váltakozás, már ha van egyáltalán időd észrevenni, hogy változott valami a képernyődön vagy a monitorodon, mert ez a játék bizony valami elképesztően bitang gyors.

Annyira gyors, hogy sokszor tényleg fel sem fogja az ember, mi történik. Ez pedig nem feltétlenül jó. Főleg a 2D-s részeknél érzi az ember, hogy ez a sebesség egyszerűen már túl sok egy Sonic-játékhoz, és az sem segít túl sokat a helyzeten, hogy legutóbb a remek Sonic Mania pont azt adta, amire egy valamirevaló rajongónak szüksége volt sebesség, grafika és játékmenet terén is.

A Forces inkább egy történetorientált játék kíván lenni, amelyben Doctor Eggman sikerrel tűnteti el Sonicot barátai mellől, majd átveszi az uralmat a világ nagy része felett. Tails, Knuckles és a többiek aztán összeszednek egy újoncot, akit mi alkotunk meg, és ez a karakteralkotás a játék egyik legerősebb pontja. Mi választjuk ki az új lény kasztját, és ennek megfelelően fogunk rendelkezni extra képességekkel. Nem igazán mérvadó, de azért szívünknek eléggé kedves extra képességekkel, így többször is újra lehet játszani ezt a játékot, főleg azért is, mert ha már megvetted drága pénzért, érdemes belőle kihajtani néhány órával többet.

Persze Sonic sem tűnik el teljesen, úgyhogy nem kell attól aggódni, hogy a jó öreg bespeedezett sündisznót is kiszervezték volna ebből a buliból. A Sonic Forces tényleg ad valami újat a saját karakterünk megalkotásával, igazából marha jó a hangulata, jók a zenéi, grafikailag sem lehet belekötni, és a sztorija is rendben van, mindössze annyiról van szó, hogy a Sega tökön lőtte magát vele.

Ha ez egy teljesen átlagos Sonic-címként jött volna ki, valószínűleg nem lenne senki túlságosan felháborodva. De ez egy ünnepi Sonic-játék. 25 éves ez a kis lény, aki anno nagyon a szívünkhöz nőtt, és az erre az ünnepre tervezett első játék, a Sonic Mania abszolút tökéletes módon állított oltárt az egyik kedvenc platformhősünknek. Ez a játék viszont csak egy a sok közül, ráadásul még rövid is. Szerencsére nem pocsék, csak nem érezni mögötte az ambíciót, és túlságosan rövid. Ha rajongó vagy, úgyis végig fogod tolni, de lesz utána hiányérzeted. Bőven.