Mark Ruffalo valahol egy eléggé szerencsétlen fazon, most attól eltekintve, hogy az egész világ imádja őt Hulkként, a legtöbben egyetlen más szerepét sem tudnák felidézni, pedig remek színész ő, aki ha eltávolodik a Marveltől, általában a tutiba nyúl bele. Mind az Életünk apuval, A gyerekek jól vannak, a Foxcatcher, a Szerelemre hangszerelve, de még az első Szemfényvesztők is remek volt tőle, de a nagy zöld izmok már kitakarják a csodás drámai színészi karriert.

Ha úgy vesszük, a Sötét vizeken valahol pont Ruffalo Hulkjának nagyon is szuperképességek nélküli kistestvére, mert Rob Billott nem erős, nem hangos, nem tör és zúz, de meg akarja menteni a világot, lehetőség szerint az egész bolygót egyszerre. Ez az igaz történetet elmesélő film Billott ügyvédi tevékenységét mutatja be, aki lassacskán a DuPont cég legnagyobb rémálmává vált. A DuPont ugyanis szép lassan ki akarta nyírni az egész világot a profitért, hiszen egy olyan anyagot, a PFOA-t használta, amely az emberi egészségre finoman szólva is ártalmas, és az sem nagyon érdekelte őket, ha tulajdonképpen mindenki szépen lassan beledöglik.

Billott sztorija simán lehetne az összeesküvés-elmélet-mániás 80 éves Sanyi bácsi kedvence, mert hát ez már majdnem a gyíkemberek-Chemtrail-azemberakinekanevétsemondjukki szintjén mozog, ez is egy egész világot tönkretevő, igazán hihetetlennek tűnő összeesküvés, csak ez – és most jön a vicces része – igaz. A DuPont ugyanis pontosan tudta, hogy a PFOA rákot okoz, bármi, amivel érintkezik, az beledöglik, hogy gyorsan vagy lassan, az tulajdonképpen számukra mindegy is, hiszen irdatlan mennyiségű pénz van benne. Az általuk gyártott teflon pedig csak egy a sok-sok népszerű termék közül, ami egy átlagos lakóházban megfordul. A falfestéktől a szőnyegig minden az ő gyáraikból került ki, és senkinek nem tűnt fel semmi egészen addig, amíg főhősünket nem kereste meg valaki a szülővárosából.

Ez a valaki egy öreg farmer volt, aki a maga sajátos kommunikációs eszközeivel tudatta Robbal, hogy szar van a palacsintában, mivel 190 tehene meghalt, mióta a DuPont valamit csinál a folyóval, amiből isznak. Az ügyvédet nem hagyta nyugodni a dolog, így rövid úton rájött, hogy az ismeretlen PFOA lehet a ludas, majd finoman beleszállt a DuPontba, amiből egy nem annyira finom háború indult el, aminek – és most tessék megkapaszkodni – most sincs vége.

Adódhat a kérdés, hogy akkor miért lehet jó egyáltalán ez a film, hiszen egy ma is futó pereskedés az alapja, és hát a fenébe is, pont ezért jó. A sztori ugyanis még bőven tart, bár már hatalmas eredményeket ért el a főhőse a DuPont megfingatására, de sajnos a PFOA így is az emberek 99%-ának a szervezetében megtalálható, ami elég aggasztó adat.

A Sötét vizeken legnagyobb mutatványa az, hogy nem akarták túlzásba vinni, nem lett túlontúl drámai, végig nagyon visszafogott, már-már dokumentarista, amiben a remek színészei sem kapnak túl sok lehetőséget, nincsenek nagy kiugrások, „most akkor az Oscarért játszok”-pillanatok, egyedül Anne Hathaway kap lehetőséget „idegállapotba kerülni”, és egy nagyobb ívűt drámázni egyetlen percre. És ennyi.

Mark Ruffalo végig lebiggyesztett szájjal keresi az igazságot, miközben tényleg minden követ megmozgat, hogy ezt a förtelmet megállítsa, közben pedig szépen lassan elrohad körülötte minden, de sem Tim Robbins, sem Anne Hathaway nem ezért a filmért fog díjesővel hazamenni. A film mégis jó. Azért is, mert ez egy tényleg hihetetlen megtörtént eset, másrészt valahogy eléri, hogy a lassú sodrása mellett mindig pont ott és akkor tudjon gellert kapni a sztori, hogy az ember nem hogy horkolni akarjon, hanem felkapja a fejét, és óriási szemekkel nézze, hová lehet még mélyebbre süllyedni ebben a sötét, zavaros vízben.

Mindig van lejjebb, az ügy pedig még mindig tart, már a ’70-es évektől hömpölyög, Rob pedig azóta töretlenül igyekszik igazságot tenni, ami nagyjából lehetetlen. A filmből ugyan elmarad a katarzis, végül mégis arra emlékszel csak, hogy egészen rettenetes, milyen sötét tud lenni az emberi természet, és hogy mennyien eshetünk ennek áldozatául.