Hallottál már pedofil papos viccet? Akár hiszed, akár nem, a gyerekmolesztáló lelki pásztor sztereotípiája egy maroknyi bostoni újságíró által kirobbantott világméretű botrány következtében fészkelte be magát a köztudatba. Az ezredforduló környékén a Boston Globe egyik új szerkesztője (Liev Schreiber) nem érti, miért nem akar senki foglalkozni egy pap sztorijával, aki működése alatt tucatnyi gyerekkel fajtalankodott. Megkéri az újság oknyomozó rovatának, a Spotlightnak a munkatársait, hogy egyéb feladataikat jegelve ugorjanak rá a témára és ezzel egy olyan lavinát indít el, mely végül egy hatalmas, visszataszító összeesküvés leleplezéséhez vezet. Kiderül, hogy a katolikus egyház évtizedekig tevékenyen hozzájárult, hogy több száz, a soraiban tevékenykedő pedofil büntetlenül ronthasson meg gyerekeket.

A film igazi főszereplője maga a város, a hagyományosan katolikus Boston, egy olyan közösség, melynek tagjai nem csak a látszat kedvéért járnak templomba. Az átlag bostoninak a vallásgyakorlás a mindennapok része, az egyház embere pedig magától értetődően Isten szolgája, akit támadni felér egy szentségtöréssel. Ebben a bigott légkörben elkezdeni piszkálni az egyház szennyesét pontosan annyira tűnik okos dolognak, mint széllel szemben pisálni. Amint híre megy, mibe ütötték az orrukat a Spotlight munkatársai, az addig megbecsült és nagyra tartott rovat hirtelen mindenkinek szálka lesz a szemében. Nem csak az egyház, de a saját kollégáik, a jogszolgáltatás, sőt, a kárvallottak és azok szülei is ott tesznek nekik keresztbe, ahol tudnak.

Tom McCarthy rendezői filmográfiája nem éppen makulátlan – a Cipőbűvölő-ben például Adam Sandlerrel dolgozott, hogy mást ne mondjak -, de legújabb mozija a maga nemében a tökéleteshez közelít. A film annyira tárgyilagos, amennyire csak lehetséges. Nem mond ítéletet, egy másodpercig sem demagóg, sőt, még azt is bevállalja, hogy az egyik legintenzívebb jelentben árnyalja kicsit a képet a bűnösök oldalán. A készítők tudatosan kerülik a szélsőségeket és szerencsére nem esnek az olcsó hatásvadászat hibájába sem. Erre nem is volt szükség, hiszen a kirakós darabjainak előkaparása, majd azok helyükre illesztése és az ezek nyomán elszabaduló indulatok olyan feszültséget teremtenek, hogy a filmidő egyetlen percét sem éreztem feleslegesnek.

A remek színészgárdára egy panaszszavunk sem lehet, hiszen a casting az utolsó emberig tökéletes munkát végzett. Michael Keatonnek a tavalyi Birdman után már nem kell bizonyítania semmit, Rachel McAdams szintén remek, de ezúttal Mark Ruffalo viszi a pálmát. Bár a szerepe nem éppen jutalomjáték és a filmidő sem kizárólag az övé, mégis az ő karakterét éreztem a legkimunkáltabbnak.

Bűnösök közt cinkos, aki néma; végső soron erről szól a film. A sajtó felelősségéről, arról, hogy az igazság megismerése még akkor is az emberek érdekét szolgálja, ha azt legszívesebben minden érintett elásná a hátsó kertbe és, hogy egy kicsit konkretizáljuk a dolgokat, arról, hogyan növekedett a katolikus egyház bendőjében egy romlott véd- és dacszövetség, mely – nem túlzás - emberek százainak tette tönkre az életét.

Valódi bravúr egy ilyen meredek témáról ennyire okosan, izgalmasan beszélni. Oscart neki!