A Netflix és a négy-négy, illetve két részt megrendező Giuseppe Capotondi, Andrea Molaioli és Michele Placido nem sokat kockáztattak, átvették a film minden erényét, stílusjegyét, a legfontosabb színészek, mint például az Aureliánót alakító Alessandro Borghi és a Spadinót játszó Giacomo Ferrara is visszatértek, ha többé-kevésbé más fizimiskával is. A cselekmény központjában pedig szintén az ostiai beruházás áll, amit mindenki magának akar, és amivel sok érdekeltséget meg lehet mozgatni. Volt ugyan néhány zavaró momentum, de összességében nagyon jól vezettek be olyan új szálakat, amikre a hosszabb játékidő bőségesen teret adott.

Mi az, ami megmaradt? A sorozat ugyanazzal a stilizált, leegyszerűsített világgal operál, mint a film. A Suburrában a politika és az alvilág ugyanannak az éremnek a két oldala, az egyik a nyilvános, másik a szálakat a háttérben mozgató. Természetesen a dolgok menetét inkább az utóbbi határozza meg. Noha egy ponton az is elhangzik, hogy Rómát irányítani nem lehet, legfeljebb adminisztrálni, igazgatni. Azt sugallva ezzel, mintha a mítoszi pozícióba emelt olasz főváros írná a szereplők sorsát.

Ezekben a sorsokban pedig mindenki a végzetére van ítéltetve. A filmben még a háttérben lévő egyházat is sokkalta nyíltabban átszövi a korrupció és a bűn, rögtön a vérontást elindító nyitójelenetben egy orgiázás közben túladagolást kapó főpapot látunk. Szintén a kiúttalanságot erősíti, hogy a rendőrségnek, noha feltűnik a carabinieri, gyakorlatilag semmi ráhatása nincs a történetre, az egyetlen piti akciójuk is nevetséges kudarcba fullad.

Miben lett jobb a sorozat? Míg a filmben gyakorlatilag nem volt szimpatikus szereplő, és tulajdonképpen azon lehetett élvezkedni, hogy milyen szép drámai jelenetek mentén omlik szét minden, addig a sorozatból egyértelműen kiemelkedik az alvilágba akaratlanul belekavarodó Lele, akinek ráadásul rendőr az apja, a cigány Spandino és a klasszik maffiacsaládból származó Aureliano hármasa, és hármójuk összeférhetetlenségével összefonódó története. Noha esetükben is elkerülhetetlenek az összetűzések, de ahogy a három fiatal szembefordul a családjaikkal, és tulajdonképpen az egész világgal, ami számukra Rómában merül ki (szóba se kerül a lelépés), abban simán van annyi romantika, hogy nekik szorítsunk a Szamuráj nevű nagyfőnök által mozgatott rendszerrel, és annak más ellenlábasaival szemben is.

Bár itt tényleg minden mindennel összefügg, és minden mindent azonnal ránt magával, a sorozat legnagyobb húzása azonban mégiscsak az lett, hogy a központi cselekmény mellé amolyan műfajidegen elemként behozták a melegtémát is. Ez pedig az egész évadon végighúzódik, hogy majd az egyik legerősebb jelenetben robbanjon. És akkor itt még azt is érdemes a pozitív oldalra húzni, hogy a sorozat úgy tud ötször olyan hosszú lenni, hogy a feszességéből tényleg csak minimálisan veszít. A hosszabb játékidőben pedig a karaktereket is sokkal jobban sikerült kibontani. Még Spandino halála a filmben is egész más színben tűnik fel a sorozat ismeretében.

Mi az amiben csorbát szenvedett a sorozat? Noha a a film ismerete mellett az egész cselekmény determináltságát jól körvonalazta az, hogy minden rész elején megmutattak valamennyit a későbbi kulcsjelenetből, ez huzamos nézés mellett kifejezetten zavaró volt.

Igaz, egy csomó erős mikrojelenet akadt most is, annyira parát azonban nem sikerült összehozni, mint amilyen az volt, amikor a filmben a kurvázó-korrupt politikus egy orgia után totál beállva kihugyozik az esős városra a hotelszoba ablakából, miközben mögötte épp meghal az egyik lány. Mondjuk a nagy egész szempontjából, ha a sorozattal kezdi az ember a Suburrát, akkor ez talán nem is baj.

Az új szereplők úgy általában jól lettek kitalálva, a visszatérők közül néhányan új mélységeket is kaptak, az alvilág vezére, Szamuráj, akit nem is ugyanaz a színész játszott, azonban sokkal gyengébb lett. A film sztoikus idős ura után most egy ideges, túlhajszolt, idősödő, kapkodó gengsztert látunk. Míg a filmben jól szimbolizálta az egész háború értelmetlenségét Szamuráj totálisan kifürkészhetetlen alakja, aki ezen indokolatlanság által tényleg maga tudott Róma lenni, nem csak az igazgatója, most ugyanolyan hatalommániás baromnak tűnik, mint a cigányok főnöke, Manfredi.

A film azzal, hogy az összes fontosabb figurát kiiktatta a végére, egy nagyon erős zárást adott. A sorozat, aminek a cselekménye pár hónappal a filmé előtt érhetett nagyjából véget, azonban belement egy olyan elsimítós lezárásba, ami mondjuk a lassan építkető Wire-nek tök jól állt, itt azonban csak azt érték el, hogy az utolsó langyibb rész után már nem lett volna kedvem egy újabb epizódot elindítani.