Sokszor mondjuk, olyan sokszor, hogy nem is feltétlenül gondoljuk már komolyan, de hát mit csináljunk, ha tényleg az élet adja a legjobb filmes tippeket: a pakisztáni származású amerikai komikus, a Szilícium völgynek köszönhetően egyre népszerűbb Kumail Nanjiani viszont igen bátran szívügyeire vette a közhelyet. Olyannyira, hogy abból írt forgatókönyvet, ahogy annak idején összejött a feleségével. Aztán saját néven el is játszotta saját magát. Kockázatos műsor? Lehetne az is, persze. A Rögtönzött szerelemnek azonban egyetlen olyan pillanata sincs, amely ne lenne tökéletesen szerethető.

Amennyire a színpadról innen azt meg lehet állapítani, a stand-uposok különös emberek – előadásuk minden megtervezettségével együtt tényleg olyan sokszor, mintha a lelkük öniróniában áztatott darabkáival dobálnának minket, néha megállás nélkül. Röhögjünk rajtuk, de pont ezért kedveljük is őket, ha lehet. Pont azért, mert esetenként saját bénaságaikból faragják a legjobb poénokat. Ezt most persze nem azért írtam, hogy műfajelméleti kiselőadást tartsak, annak kínosan gyenge lenne ez a néhány mondat, csupán azért tartottam fontosnak megjegyezni mindezt, mert Nanjiani sztorijának bája pont abból fakad, ahogy kitárulkozik és közben mégis biztonságban érezheti magát. A Rögtönzött szerelem ugyanis úgy tud őszinte lenni, hogy közben nagyon is zsánerben marad. Mindent tud, amit a jó romantikus komédiák, s annál kicsivel többet is.

Nanjiani egyfelől karrierjének beindulását is kitárgyalja, ahogy az egyik nagyvárosból felköltözött a másikba, ahogy választott hivatását elfogadtatja a pakisztáni szokásokhoz ragaszkodó családjával, ahogy ezt a vicces, de sokszor bizony igencsak torokszorító, „kint is vagyok, bent is vagyok” játékot űzi. Egészen addig, amíg a szocializációját és popkultúrális gyökereit tekintve nagyon is amerikai fiatalember beleszeret egy lányba (Emily Gordont, Nanjani alkotótársát, írót, producert Zoe Kazan alakítja, ellenállhatatlanul), aki nem pakisztáni és nem a szülei választották neki – pontosabban gyengéd érzelmeire csak akkor ébred rá igazán, amikor a lány egy titokzatos betegség miatt kómába esik, ő pedig egy fordulatnak köszönhetően alaposan megismerkedik Jane szüleivel (Ray Romano és Hully Hunter párosa egészen konkrétan zseniális). És innentől lesz számára elkerülhetetlen a szembenézés.

A sztori erős rokonságot mutat a méltán népszerű Master of None tévésorozattal, azzal a különbséggel, hogy a Rögtönzött szerelem kerek egész, Aziz Ansari szériája pedig egyelőre nem is keresi a megnyugvást, sőt, azt élvezi, ahogy karaktere csapongva formálódik. Woody Allen korai művei is kikerülhetetlenek, ha elődöket keresünk, itt mégsem a tépelődésen van a hangsúly, egyenesebb a jellemfejlődés, olyannyira az, hogy Michael Showalter rendezése a végére tulajdonképpen dagad a büszkeségtől, hogy a főhős micsoda csajt talált magának. S bizony a sorok között ott van az is, hogy meg is érdemli, hisz végeredményben Nanjiani saját vállát veregeti meg. Bár ízléses figura, szóval nem mondja ki, de nem is tagadja, hogy megérdemli a happy endet.

„Én egy jó ember vagyok” – így, hogy Nanjiani önmagát hozza, kétségtelenül ez is benne van ebben a filmben, de még ez is csak az erényeit szaporítja, hisz valahol tényleg felszabadító, hogy valaki nem csak a hülyeségeit, a kellemetlen gyarlóságait, de a sikereit is vállalja, s mozgóképet is csinál belőle. Ráadásul olyat, amitől tényleg szebbnek tűnik a felnőttkor, meg a műfaj. Meg úgy nagyjából minden.