Keverd össze a Halálhajót a Losttal, adj hozzá egy nagy adagnyi Paranormal Activityt, oszd el nyolc részre, és megkapod a The Rivert. Finom kis koktél? Elméletileg tényleg az. Élvezettel el lehet szürcsölgetni, néha kőkeményen fejbe vág, kicsit fura az íze, a végére már kifejezetten fosat, de ha elfogy az adag, valamiért mégis rendelnél belőle egy új kört. Pedig a River közel sem tökéletes, több sebből vérző sztorija például finoman szólva sem túlságosan kiművelt: néhány forma Dr. Emmet Cole, azaz egy tévés kalandműsor eltűnt vezetője (Bruce Greenwood) után indul, akinek nyoma veszett az Amazonas mentén, egy furcsa helyen, ami félelmetes és túlvilági lények lakják. Akár egy nyolcadik kerületi talponálló, közvetlenül zárás előtt. A nagy utazásról valóságshow-t forgatnak, mert mégiscsak hitelesebb rossz felvételeken mutatni a semmit, így jobban elhisszük, hogy a tévében látott események már megint egy tragikus körülmények között leforgatott, hátborzongató dokumentumfilmből kerültek elő. Azt viszont már nehezebb elhinni, hogy embereinkben folyton ég a kalandvágy, valami megmagyarázhatatlan buzgóság hajtja őket előre, pedig a Napnál is világosabb, hogy egyenként lelik majd csúnya halálukat az Amazonason. Hogyan lehet egy ilyen sorozatot hosszú ideig fenntartani? Valószínűleg sehogy. Mindössze nyolc előirányzott rész, nuku második évad tervezet, és elég kevés esély a sztori továbbvitelére.
A River összességében szórakoztató sorozat lesz, de izzó vulkánként törnek elő belőle a nagyobbnál nagyobb hibák, és a hatalmas wtf-ek, főleg a szereplők motivációjával kapcsolatban. Példának okádék ott van egyik főszereplőnk, Lincoln (Joe Anderson), a helyi Kurt Cobain hasonmásverseny nyertese, a csellengő műsorvezető fia. Utálja apját, de amikor az anyja (Leslie Hope) közli vele, ha nem jön a haláli túrára a stábbal, akkor nincs műsor, játszi könnyedséggel adja be mégis a derekát, pedig előtte az sem igazán érdekelte volna, ha saját édesapja épp a pokol kénköves tüzén pörkölődik. Ott vannak az operatőrök, akik a legnagyobb veszélyben is csak egy jó felvételre vágynak, pedig a kamerázás közbeni elhalálozásukra a bukiknál igen alacsony odds-zal lehetne fogadni. Ott van az összes szereplő, akik természetfeletti erőkkel találkoznak, ráébrednek, hogy nagy valószínűséggel bizony nem egy Budapest TV-s önjelölt tisztánérző szórakozik velük, mégis úgy döntenek, folytatják az útjukat, és erről sem egy szellem, sem maga a jóisten nem tudná lebeszélni őket. De hát a horror valahol mégiscsak ilyen műfaj, az emberek akkor is kimennek megnézni, mi mozog az éjjeli csipkebokorban, ha tisztában vannak azzal, hogy az aktuális vérböllér hetek óta szedi áldozatait, és a nevüket a saját vérével írta fel a város több pontjára.
Az ilyen pillanatokat viszont valószínűleg már régen megtanultuk elengedni a fülünk mellett, illetve a szemünk előtt. A forgatókönyvírók már évek óta nem a szereplők motivációját tárják elénk, hanem egy halom ijesztő effektet, nem látható szörnyeket, amik csuklóból viszik el a show-t, és megcsörgetik a láncot, meg a kasszát. A Blair Witch Project óta már az sem baj, ha kézi kamerás rángatózásokkal operál a film, ehhez pedig senki sem ért jelenleg jobban, mint Peli. A show kreátorai egyáltalán nem akarnak újítani, csak kiszolgálni a jelenlegi igényeket, és tisztességesen felmondani a leckét, ezért biztos, ami biztos alapon a dupla pilotban az utóbbi idők legkedvesebb rémálmait gyűjtik egy helyre. Visszatér a Lost fekete füstje, játék babák kelnek életre, láthatatlan szellemek randalíroznak, és dobálják a levegőbe hirtelen oly’ könnyedén az embereket, mintha már a belsőségeik egy teszkós szatyorban pihennének a kameraman mellett, mindezt pedig több kézikamerás felvételben bemutatva, dokumentarista stílusban vezetik elő.
A karakterek bemutatásával nem nagyon tökölnek, mindössze 5 percet szánnak rájuk a közel másfél órából, de az az érzésünk, hogy nincs is igazán erre szükség egy ilyen produkció esetében. A horror-alaptípusok mind visszaköszönnek: a fegyvermániás, a gyűlölködő, a mexikói, a fekete bőrű, az anya, a titokzatos jó nő, a kifejezetten fura lány, aki szellemekkel suttog, és néhány töltelékszereplő, akik csak azért szerződtek, hogy gyorsan elhulljanak a főszereplők helyett, őket úgyis a széria későbbi pontjában visz el valami meghatározhatatlan lény. A The River nem lesz több (de kevesebb sem), mint a heti brutalitás-adagunk, egy közepes, de ijesztő horrorfilm, erősen elnyújtva. Epizodikus rendszere kissé érdekes, hiszen a minden részben megoldunk egy problémát és betörünk egy rakoncátlan szellemet koncepció a minimális átívelő szállal maximum a rettegés miatt lehet majd izgalmas. Az ember egy high concept sorozatként képzelné el a Rivert, és végül is még lehet belőle az, a pilot második részének végén már elkezd körvonalazódni valami nagyobb sztori, de ahogy az epizódokat elnézzük, az is csak valamiféle időkitöltésként fog funkcionálni a fosatós részek között. A River tehát nem az új Lost-pótlék. De attól még nagyon jó móka, amit a horror-fanatikusok úgyis végig fognak pörgetni.
