Annyi előjáróban legyen itt, hogy én meglehetősen speciális Trónok harca-néző vagyok. Egészen tavaly nyárig kitartottam, hogy engem nem érdekelnek ezek a középkori mesék, aztán mégis adtam egy esélyt a sorozatnak, ami 1-2 rész után úgy beszippantott, hogy pár hétig minden szabad percemben ezt néztem. Így tulajdonképpen ez a mostani rész volt az első Trónok harca-epizód, amire nekem is várni kellett türelmesen.

Ennek az egyben nézésnek annyi hozadéka volt, hogy bár éreztem, hogy a hetedik évadra megcsappant a sorozat varázsereje, azért simán elvitt a végéig a lendület. És így George R. R. Martin regényfolyamának ismerete nélkül is el tudom fogadni azt az általánosan elfogadott és hangoztatott kritikát, hogy a sorozat akkor tudott igazán briliáns lenni, amíg tudott támaszkodni a könyvre.

Ma reggel tehát ébredés után nem húztam el a függönyöket, hanem rögtön benyomtam HBO Gón (ott nézhető!) a nyolcadik, záró szezon első epizódját. És ugyan pörögtek a másodpercek, de maga a dolog lényegileg nem akart beindulni. Kicsit olyan volt ez az epizód, mint egy falon inneni seregszemle, ami végigvette a Deres felé tolódó szereplőgárdát, hogy majd együtt forduljanak szembe a Másokkal. Az is lett a fejezet címe egyébként, hogy Winterfell, azaz Deres.

A rész folyamán szinte csak olyan dolgok tudódtak ki, amiket a néző már tudott, például - és talán ez a legfontosabb - Havas Jonnak Sam elmondta, hogy ő igazából Targaryen, és ilyenformán ő a Hét Királyság jogos uralkodója, nem pedig asszonya, Daenerys. Ezzel pedig meg is fogalmazódott a következő részek legfontosabb kérdése: vajon Daenerys is el tudja engedni a koronát a népe kedvéért, ahogy azt Havas Jon tette? Ahogy ez a jelenet, úgy a többi sem tudott azonban igazán lázba hozni. Se Arya és Jon találkozása, se Cersei és Euron Greyjoy játszmája, ahogy a sorozat egyik legnagyobb figurája, Tyrion is csak egy rossz poénnal járult hozzá az epizódhoz. A Havas Jon és Daenerys ölelkezésén elérzékenyülő sárkányok pedig a sorozat talán eddigi legkínosabb jelenete volt.

Az első erősebb momentum is csak a rész vége felé jött, amikor Tormund és Beric rátaláltak az Éjkirály által hátrahagyott jelre, a falra szögezett, végtagokkal körberakott Umber-fiúra. Majd rész fináléjában aztán csak sikerült egy katartikus pillanatot összehozni azzal, ahogy a Deresbe érkező Jamie Lannister tekintete találkozott végre azzal a Bran Starkkal, akit pont ő akart megölni, de végül csak megnyomorítani sikerült, amikor a kis Bran a sorozat legelején rajtakapta őt, és nővérét Cerseit. Ez a néma jelenet zseniálisan ölelte át a majdnem egy teljes évtizede kacskaringózó történetet, egyúttal ténylegesen működésbe is hozta a nagy egészet. Itt végre csettinthettem, hogy na, erről van szó!

Oda jutottunk tehát mostanra, hogy abban a sorozatban, ahol anno kéjes mosollyal néztük a ravasz intrikákat és zseniális dialógusokat, most már azért szentségelünk, hogy hagyják már abba ezeket a kisszerű játékokat, halló, itt vannak a nyakukon a Mások! Aztán majd ha ezt megoldották, akkor fáraszthatnak minket, de inkább egymást a gyermekded játszmáikkal.

Ezt a meglehetősen puritánra vett, bármi nagyszabású jelenetet nélkülöző epizóddal talán a korai részek világát akarták visszahozni, ténylegesen azonban inkább egy nulladik részt kaptunk, ami szépen végigvette a szereplőket és az egymáshoz való viszonyaikat. Ettől persze még ugyanúgy, sőt talán még jobban várjuk a folytatást, mert olyan sűrű anyagot mozgat az egész mostanra, annyira része lett az elmúlt években sokak életének, hogy innen még simán ki lehet hozni egy több, mint méltó befejezést.