A Trónok harca tragédiája, hogy túlságosan nagy és túlságosan népszerű lett, a fankultúra pedig azóta, hogy az interneten mindenki hallathatja a hangját, túlságosan cinikus és destruktív ahhoz, hogy egy ilyen méretű vállalkozás utolsó taktusa osztatlan sikerrel katapultálhasson a mennyekbe.

Egy ideje már onnan lehet megismerni a szenvedélyes Star Wars-rajongót, hogy teli szájjal köpködi az újabb epizódokat, mintha az eredeti trilógia maga lenne a filmművészet makulátlan gyöngyszeme. A rajongás ma már magától értetődő természetességgel megy át olykor gyűlöletbe, pedig gyakorlatilag csak annyi történt, hogy felnőtt egy olyan generáció, mely szent tehénként tekint a gyermekfejjel rajongva imádott filmekre, azokat az alkotásokat pedig egy hisztiző óvodás makacsságával utasítja el, melyek nem az ő szája íze szerint nyúlnak a nagy kedvenchez. A Disney meggyilkolta a gyerekkoromat – írták le már sokan, nagyon sokszor, pedig a kijelentés már a formális logika szabályai szerint is megmosolyogtató bugyutaság.

Szóval épült-szépült ez az újfajta rajongás, mely már nem csak azt jelenti, hogy valaki valamit szeret, hanem azt, hogy szeret és gyűlöl, mindkettőt hangosan, mert csendben már nem divat.

Több mint egymillió néző követeli, hogy az HBO forgassa újra a nyolcadik évadot kompetens írók segítségével. Ezt bárki is komolyan gondolta akár csak egy másodpercig is? Ha igen, akkor nagy a baj a fejekben, ha viszont az egész nem több demonstrációnál, akkor talán jobb lenne, ha az elégedetlenkedők nem tennének olyan kijelentéseket, mint például „a rajongók csalódtak”, vagy „az utolsó évad cserbenhagyta a nézőket”. Sokan vannak ugyanis olyanok, akik szintén nézőknek, rajongóknak vallják magukat, és az egész finálét, úgy ahogy van, a keblükre ölelték minden hibájával együtt.

És akkor most jönne az, hogy ők csak gyogyósok lehetnek és haljanak kínhalált, de mielőtt bárki elküldené felebarátját a fenébe, álljunk meg egy percre és szögezzünk le néhány triviális igazságot, hátha segít! Kezdjük például azzal, hogy a szórakoztatóipar egy adott termékének az egyén általi megítélése legalább annyira függ az illető preferenciáitól és attitűdjétől, mint a szóban forgó termék objektív jellemzőitől. A Trónok harcáról folytatott eszmecserék szűk keresztmetszete tehát szükségszerűen a társalgók szubjektuma, így totálisan felesleges indulatosan nyúlni a témához.

Szerintem ez a sorozat, már ha megegyezünk abban, hogy nagyon félrement, legalább annyira a siker áldozata, mint az íróké. A lezárásnak ugyanis egyszerre kellett volna kielégítenie a nihilistákat, az optimistákat, a pesszimistákat, a cinikusokat, az idealistákat, vagyis mindenkit, aki valaha leült az HBO világsikerű sorozata elé. Ők pedig sokan vannak, vagy mondjuk inkább úgy, hogy túl sokan.

Tényleg megértem a frusztrációját azoknak, akik csalódtak a kedvenc sorozatukban, de egy másikat követelni a nyolcadik évad helyett, totális agyrém. A probléma ott kezdődik, hogy a Trónok harca nem a nézőké, hanem az alkotóké. A néző a végpont és a címzett, akinek egyébként óriási a hatalma, de ez a hatalom természeténél fogva kizárólag az eszem/nem eszem kérdéskörre korlátozódik. Meg kell emészteni, hogy a történet véget ért, és így ért véget. Mondom, én miért vagyok elégedett azzal, ahogy.

Maga George R. R. Martin, a legendárium atyja is elmondta, hogy simán benne volt ebben a történetben még néhány évad, de az HBO, illetve a showrunnerek ezt nem így gondolták. A lezárás tehát rohamtempóban lökdösi a karaktereket a végzetük felé, a nagy sietségben pedig itt-ott tényleg nyakát szegi a logika. (Deres ostrománál a fontosabb szereplőket például legalább háromszor mutatják halálközeli pácban, aztán Drogon az egyik pillanatban még papírsárkány, majd hirtelen mindent pusztító szuperfegyver, de említhetnénk a teleportálás konstans problémáját is és így tovább...)

Akik arra számítottak, hogy az epizódok az előzmények ráérős tempójában bontogatják majd a szereplők drámáit, azok is paprikás hangulatban tehették le a távirányítót hétfő reggelente. Az utolsó hat részben már kész, statikus karaktereket kaptunk, és azzal a kritikával sem szállok vitába, hogy egyesekkel igen cudarul bántak az írók. Cersei például azzal töltötte az idejét, hogy egy ablakból nézett kifelé, Tyrion a naivságával küzdött, Jon pedig jobbára csak a fejét kapkodva követte az eseményeket.

Szóval tényleg van mibe belekötni, én mégis hétről hétre elégedetten álltam föl a fotelből, koherens egészként kezelve az utolsó évadot pedig tényleg hajlandó vagyok minden baki fölött szemet hunyni. Annak például szívemből drukkoltam, hogy a holtak serege elleni ütközetet minél gyorsabban rendezzék le az alkotók. Ezt a történetszálat csak egy dramaturgiai elemnek éreztem, ami szövetségesekké teszi a széthúzó erőket és ráébreszti az embereket, hogy a gonoszságot nem feltétlenül a misztikumban kell keresni. A technológiai megvalósítást ért kritikákat, vagyis hogy nem lehetett látni az egész csatából semmit, nem éreztem magaménak. Egy sötét szobában, tévén néztem az epizódot, és nem gondolom azt, hogy bármiről is lemaradtam volna.

A legnagyobb felháborodást természetesen Daenerys pálfordulása okozta. Az ötödik rész pont emiatt az egész sorozat legrosszabb nézői értékeléssel sújtott epizódja, így egészen biztosan én vagyok a kisebbség azzal, hogy nem látom a fordulatot sem erőltetettnek, sem légbőlkapottnak. Egy olyan karakterről beszélünk, aki születésétől fogva hisz abban, hogy a trónra predesztinált, és minden cselekedével ezt törekszik elérni. A döntése ebben a kontextusban – főleg az azt megelőző veszteségek tükrében – számomra teljesen érthető és valóságszagú volt. Ezt egyébként az utolsó részben Tyrion és Jon beszélgetése is végigveszi, ami pont olyan, mintha disclaimernek szánták volna a háborgó nézőknek, így nyilván kicsit szájbarágós, de legalább oszlik közben a köd.

Azok, akik még mindig hittek abban, hogy az alkotók akár csak egy lyukas garast is adnak a leghangzatosabb rajongói teóriákra, mostanra biztos összeszedtek néhány ősz hajszálat. Nagyjából semmi nem úgy történt, ahogy a próféciák megjósolták, ami igazából engem a legkisebb mértékben sem zökkentett ki a műélvezetből.

Annak ellenére is, hogy néhány karakterrel valóban elég mostohán bánt a forgatókönyv, a finálé szerintem pont a legfontosabb kérdésekről szólt, és némi szirupos mellékízt leszámítva ezekre sikerült védhető válaszokat adnia. Meddig terjed a hűség? A zsarnokság ellen harcolva mikor válunk mi magunk is zsarnokká? A félelem vagy a megbecsülés emeli fel a jó vezetőt? A cél tényleg szentesíti az eszközt? – ezek érdekeltek, nem pedig az, ki a fene lesz Azor Ahai, vagy hogy Jonból miért nem lett király a végére. Ha már itt tartunk, egyenesen örültem, hogy a régi rend kvázi sutba vágásával az alkotók még a demokráciáról is meg tudtak ereszteni egy elmés viccet.

A sorozat lehengerlő optimizmussal válaszolta meg az iménti kérdéseket, majd az életben maradt szereplőktől úgy búcsúzott el szépen csendben, hogy végső soron mindenki azt kapta, amit megérdemelt. Dany történetszála után a többi szereplő nem kapott katarzist, és szerintem pont ez a rezignáltság, ha úgy tetszik, életszagúság a lezárás legnagyobb erénye. Ennek fényében az évad összes ferdítését bocsánatos túlzásnak érzem.

Persze simán benne van a pakliban, hogy nem vagyok igazi rajongó, vagy esetleg rendszeresen jobb lábbal keltem föl hétfő hajnalban megnézni az aktuális részt. Abban viszont biztos vagyok, hogy a Trónok harca nem érdemli meg azt, hogy az egyszervolt rajongói a pokolra kívánják. A sorozat utolsó évada nem volt tökéletes, talán meg is feledkezett itt-ott az előzmények által gondosan felépített mondakör kereteiről, de szerintem annak ellenére is képes volt releváns dolgokkal megtölteni ezt a hat részt, hogy nem feltétlenül elégített ki minden rajongói igényt.

Vagy ne! Döntse el ki ki maga!

Zsófi például így gondolja:

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon