Szerencse, hogy nem vagyunk videojátékos szaklap. Ha nem akarjuk, nem kell olyasmikkel foglalkoznunk, mint grafikai motor, framerate, felbontás, nem kell szöszölnünk a játékmechanika legapróbb mozzanataival, azzal, hogy a dizájnerek, a forgatókönyvírók pontosan mit, honnan nyúltak, hogy az aktuális játék hol lehetett volna jobb, rosszabb stb. Szerencse, mert így lehetünk csak simán gémerek, lelkesedhetünk anélkül valamiért, hogy a főszerkesztő számon kérné rajtunk az objektivitást, vagy a száraz tényeket.

Ha nem így lenne, akkor sem tudnánk sok hibát találni az Uncharted 4-ben, így viszont keresnünk sem kell. Mert ez a játék számunkra tökéletes, tízpontos remekmű. Azt is elmondom, miért.

Van szerencsém kijelenteni, hogy kézen fogva kísértem végig az Uncharted-szériát a felnőtté válás útján. A maga idején minden epizódot őszinte lelkesedéssel vártam, játszottam, majd a tavalyi The Nathan Drake Collectionnel sikerült még egyszer újráznom az egész mondakört. Akkor már sejtettem, hogy ez a kiadás egyfajta összegzésként is működik, mielőtt a Naughty Dog eldurrantja minden idők leggrandiózusabb fináléját, és ez végül így is lett. A negyedik rész ugyanis vitathatatlanul a sorozat csúcsa.

Ahogy az eddigi részek, ez is azonnal belevág a dolgok közepébe. Nathan Drake megint pácban van, ezúttal egy motorcsónak fedélzetén, egy hatalmas vihar kellős közepén repeszt egy sziget felé, a sarkában egy flottányi rosszfiúval. Az első három perc elég ahhoz, hogy észrevedd; itt bizony a Naughty Dog grafikusai nem vicceltek. A szinte átláthatatlan esőfüggönyön keresztül cikázó villámok fényében a távolban fel-felvillanó sziget látképe egy gyilkos jobbegyenes erejével pattintja ki az állad a helyéről, és ez még korántsem a nagyjából 14 órás kaland csúcspontja.

A sztori nem keveset fejlődött az első rész viszonylag egyszerű történetvezetése óta. Nagyívű, flashbackekkel tűzdelt cselekményről beszélünk, mely ezúttal a tizenhetedik század legfontosabb kalózainak összes kincse körül bonyolódik. A régóta házas Nathant ugyanis felkeresi halottnak hitt bátyja, Samuel, akit egy nagyhatalmú maffiózó tart a markában. Ha nem találják meg néhány hét alatt az említett mesés kincset, Samet nagyon csúnyán felkoncolják, ezért hősünk bekamuzza az asszonynak, hogy egy fontos meló elszólítja otthonról, aztán a jó öreg Sullyval kiegészülve belecsapnak a lecsóba.

A történet nem csak ürügyként búvik meg a robbantgatás mögött. Érdekel a karakterek sorsa, aggódsz értük, a Naughty Dog pedig nem átall teljesen akciómentes szekvenciákat is beiktatni a mozgalmasabb részek közé, melyek egytől-egyig tovább mélyítik ezt a kötődést.

A játék egészen egyszerűen fenomenálisan néz ki! Teljesen mindegy, hogy az animációkról, az effektekről, a textúrákról vagy a grafikai összkép bármely másik komponenséről beszélünk, képtelenség nem szuperlatívuszokban nyilatkozni erről az anyagról. Nem egyszer vettem észre, hogy már percek óta nézek egy adott pályaelemet, és ebbe te is garantáltan bele fogsz futni.

A kákán is csomót kereső gémerek a sorozat korábbi részeivel kapcsolatban sokszor megjegyezték, hogy a játék egy láthatatlan csőben játszódik, melyben egymást követik a logikai és a lövöldözős részek. Nos, a formula ezúttal is hasonló, de minden sokkal nagyobb és sokkal több lehetőséggel kecsegtet, mint eddig. Egyes lokációkat szabadon járhatsz be, a döntés pedig, hogy hogyan - lopakodással vagy Rambo módjára - küzdöd le az adott pályarészen lévő ellent, maximálisan rád van bízva. Ezek a járműves részek villantják meg igazán, milyen betonbiztos grafikus motort pakoltak össze a készítők. Remek fizika, a játékstílusodhoz alkalmazkodó rugalmasság jellemzi a játékot.

Az akció olyan, hogy arra megint csak nehéz szavakat találni. Van egy olyan érzésünk az Uncharted 4 kipörgetése óta, hogy ezek után nem lesz egyszerű minket ismét lenyűgözni. A főgonoszokkal folytatott küzdelmek, az egyes tűzharcok során körülöttünk darabjaira hulló épületek, az a bizonyos autós üldözés - és még sorolhatnánk -, egytől-egyig olyan adrenalin-löketek, hogy az embernek szinte ujjongani lenne kedve... és igen, megint ki kell hangsúlyoznunk, hogy mindez a legnagyobb tűzijáték közben is reccenés nélkül, a legapróbb részleteiben is kifogástalan minőségben jelenik meg a képernyőn.

Remek dolog, amikor a kedvenc stúdiód a szemed előtt válik a világ legjobbjává. A Naughty Dog a The Last of Usszal egyszer már megcsinálta egy adott generáció legjobb játékát és nagyon úgy néz ki, hogy az Uncharted 4-gyel most megint valami olyasmit alkottak, mely után csak loholhat minden ezután érkező sztori-központú akciójáték. Tényleg, érdemes lesz felkötnie a gatyát annak, aki egy ilyen durva művészeti rendezéssel, élő-lélegző karakterekkel, tökéletes-közeli formába öntött fedezékes-lopakodós mechanikával és ennyire nagyszabású akcióval festett tps-sel akar nevezni a jelenlegi asztali konzolokra megjelent legjobb játék címére. Mert ezt utolérni nagyjából mission impossible.

Kedvenc kincsvadászunk negyedik sorszámozott eljövetele hatalmas, gyönyörű, és elejétől a végéig izgalmas kaland. Fontos alkotás, nem feltétlenül az éteri, művészeti értelemben, mint például az ICO, a Shadow of the Colossus vagy a Journey, inkább mint a popkultúra megkerülhetetlen, instant klasszikusa. Valami olyasmi, ami önmagában indokolja a videojáték, mint szórakoztató műfaj létjogosultságát.