A Banks úr megmentése című mozi megvan? Ez a 2014-es film arról szól, hogyan szerezte meg Walt Disney a Mary Poppins megfilmesítésének jogait és hogyan hozta tető alá az alkotást annak ellenére, hogy a mű írója gyakorlatilag ott tett neki keresztbe, ahol csak tudott. Walter Disney szerepében Tom Hanks mosolyogja végig a filmidőt, az ő alakításában pedig napjaink legnagyobb szórakoztatóipari vállalatának alapító elnöke egy igazi puszilgatnivaló aranyember.

Waltnak hívatja magát az alkalmazottaival és a cég összes dolgozója a kölcsönös szeretet konstans mosolyáradatában, virágszirmokon lépdelve, baráti kézfogásokkal és egymásra kacsintásokkal szegélyezett örömmámorban építi a szebb jövőt.

Gyönyörű az egész, csak sajnos pont annyi köze van a valósághoz, mint egy Instagram-modell Tinder-adatlapjának.

Ha arra vagy kíváncsi, milyen ember volt igazából Walt Disney, azt nem fogod megtudni a Wikipédiából, a Banks úr megmentése című moziból pedig főleg nem érdemes tájékozódnod. Azt persze mindenki tudja, hogy emberünk a semmiből építette fel világhírű cégét, amivel túlzás nélkül megváltoztatta, pontosabban jobb hellyé tette a világot, de azt nem, hogy emellett Disney volt Hollywood egyik legnagyobb zsarnoka, aki pluszban még szadista is volt, gyűlölte a kommunistákat, a másságot, a szakszervezeteket, és előszeretettel hajlított az erkölcsein, ha úgy hozta a szükség.

Tudjuk, hogy kemény szavak, de a kortárs beszámolók ezt a verziót támasztják alá, még akkor is, ha Disney meséin egész generációk nőttek fel, vidámparkjait pedig úgy szokás emlegetni, hogy ezek a legboldogabb helyek a világon.

Igazából az lett volna a csoda, ha szegény Walt érzelmi deficit nélkül éli túl a gyermekkorát, hiszen édesapja, Elias nem volt épp mintaapa.

Nála az számított edzésnek, ha jól végigverte a gyerekeket, és bizony ha valaki, hát ő komolyan vette a napi harminc perc testmozgást. Amikor például megtudta, hogy kisebbik fia imád rajzolni, az összes alkotását cafatokra tépte, majd egy kiadós verés után ráparancsolt, hogy mostantól minden nap négy órát kell hegedűn gyakorolnia. Disney végül úgy tudott kiszabadulni a meleg családi fészekből, hogy 16 évesen egy toborzóirodában hamis születési adatokkal jelentkezett a Vöröskereszthez.

Az első világháborút sikerült neki egyetlen puskalövés nélkül megúsznia, sőt, még némi profitra is tudott szert tenni, ha véletlenül egy csatatér mellett akadt dolga. Ütközetek után egyik társával összeszedte az elhunyt német katonák sisakjait, amiket aztán szuvenírként adott el honfitársainak. Amikor rájött, hogy a keresztül lőtt darabokért több pénzt lehet kérni, elkezdte átlövöldözni a begyűjtött sisakokat, hogy némi odakent disznóvérrel és hajszállal emelt áron szabadulhasson meg tőlük. Nem pont így képzelnél el egy igazi hazafias bakát, ugye?

Miután bátyjával, Royjal együtt megalapította animációs stúdióját Hollywoodban, megindult az igazi terror. Ezen a ponton kicsit elnézőnek kell lennünk, hiszen tagadhatatlan, hogy Walt bácsi bizony nem keveset tett le az asztalra. Konkrétan ő tette népszerűvé a rajzfilmeket, amivel olyan magasra tette a lécet, hogy ezt a CGI-animáció megjelenéséig senki nem tudta überelni, birodalma pedig a mai napig a világ vezető szórakoztatóipari tényezője, bár az utóbbiért már inkább az utána érkezőknek kell gratulálni.

A kötelező vállveregetést követően térjünk vissza Disney emberi oldalára, mert bizony van miről beszélni.

Hollywood a virágkor idején attól volt hangos, hogy mindenki jóságos Mr. Disney-je úgy bánik az alkalmazottaival, ahogyan a rabszolgákkal volt szokás. Bár – és ebben összes életrajzírója egyetért – ő maga nem tudott rajzolni (!), művészei és kreatívjai egyenesen rettegtek tőle. A cég egyik legjobb mesterembere, a kétszeres Oscar-díjas Ub Iwerks, azaz Miki egér megalkotója például azért mondott fel, mert képtelen volt tovább elviselni az asztalát folyton felforgató, a rajzait a szemétbe söprő főnöke – korábban barátja – dührohamait. Később bevallotta, hogy az sem tetszett neki, ahogy Walt kényelmesen learatta helyette a babérokat.

Disney-t tulajdonképpen szinte az összes alkalmazottja utálta. Nemcsak azért, mert a többi stúdió melósaihoz képest jóval kevesebbet fizetett nekik, de azért is, mert a nehezebb napjain képes volt még a jól működő csoportokat is szabotálni kirohanásaival. A rajzolói állandó stresszben dolgoztak. Mindenki attól rettegett, hogy a főnök egyszer csak felbukkan és véletlenszerűen a kukába hajigálja az aznapi munka gyümölcsét.

Szerencséjükre Disney láncdohányos volt és hangos krákogása jó előre jelezte, ha közeledett a katasztrófa.

A krákogásnak még nevet is adtak, Disney rádiójeleként emlegették, ami jó előre figyelmeztetett mindenkit, hogy vegye le a lábát az asztalról és öntse ki a poharában maradt kávét.

Ez még mind semmi! A gyermekfilmek császárának állítólag otthon komplett szobája volt berendezve középkori kínzóeszközökkel, melynek részeként a filmes egy egész gyűjteményt őrizgetett olyan ujjszorítókból, melyekkel néhány száz évvel korábban a rendetlen gyermekeket volt szokás büntetni. Ezt egy kortárs filmestől, bizonyos Stan Brakhage-től tudhatjuk, aki többször is elmesélte nagyobb hallgatóság előtt, hogy a kínzókamra létezéséről olyan emberek informálták, akiknek volt szerencséjük vendégeskedni Disney házában.

A szadista hajlam nem is olyan nagy vád egy olyan emberrel szemben, aki véresszájú kommunistaellenességével és alig burkolt antiszemitizmusával kürtölte tele Los Angeles közéletét. Bár a második világháború után kínosan ügyelt arra, hogy elkerülje az antiszemitizmus vádját, több zsidóellenes megjegyzése is fennmaradt, a háború előtt pedig lelkes tagja volt egy náciszimpatizáns társaságnak.

A kommunisákkal szembeni gyűlöletét ellenben soha nem leplezte. Amikor beidézték az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elé, minden szívfájdalom nélkül feldobta néhány kollégáját, akikről úgy gondolta, hogy szimpatizálnak a kommunista párttal.

Hogy mennyire különc embernek tartották Disney-t a kortársai, jól példázza az a széles körben elterjedt pletyka, mely szerint a cégvezér halála esetére meghagyta, hogy fagyasszák le a testét, hátha a messzi jövőben valamilyen tudományos áttörés eredményeként majd újra tudják éleszteni. Ez a szóbeszéd évtizedekig tartotta magát, sőt, az önjelölt jólértesültek még azt is tudni vélték, hogy

a milliomos lefagyasztott testét a kaliforniai Disneylandben, a Karib-tenger kalózai nevű látványosság alatt egy titkos helyiségben helyezték el.

Az ügyben legilletékesebb személyek, vagyis Walt családjának tagjai ezt az egészet váltig tagadják. Ők elmondták, hogy halála után Disney testét elhamvasztották, majd hamvait a Los Angeles-i Forrest Lawn temetőben szórták szét. Síremlékének helyét soha nem hozták nyilvánosságra és hagyományos temetést sem tartottak neki, melynek egyik indoka az lehetett, hogy a család attól tartott, hogy a temetés napján a dolgozók szakszervezete egy megasztrájkkal emlékszik meg az eseményről régóta esedékes fizetésemelésük kikényszerítése érdekében.

A fentiek ismeretében nem csoda, hogy az Álomgyár 57 évig várt az animáció legnagyobb pionírjának filmre vitelével. Ha a Banks úr megmentése című mozit a Disney halálát követő húsz éven belül mutatták volna be, az alapvetően megengedő kritikákat egészen biztosan elsöpörte volna a korábban Walt bácsi alatt szenvedő művészek haragja.

Ez is érdekelhet:

(A cikk tényanyagának forrása Robert Schankenberg Híres filmrendezők titkos élete című könyve. Képek: Getty Images)