Tugg Speedman mostanra sem volt képes teljesen megtanulni, hogy ne nyomja fullba a kretént. Szerencsére a Jámbor Jacket azért bőven sikerült überelnie.

Aki nem látta a Trópusi vihar-t, az nem csak Ben Stiller legjobb rendezéséről maradt le, de a fenti poént sem fogja érteni. A színész-rendező legújabb alkotásának megértéséhez azonban semmilyen filmes előműveltség nem szükséges. Sőt, igazából minél gyakrabban jársz moziba, annál több bosszantó hibát fogsz felfedezni.

1947-ben Danny Kaye főszereplésével mutatták be a Walter Mitty titkos élete című mozit, melyben statisztaként maga Robert Altman, a M.A.S.H. kultikus rendezője is szerepelt. Ezt csak azért osztottuk meg veled, hogy tudj valamivel villantani a haverok előtt. Kritikánk tárgya ugyanis a szó szoros értelmében nem tekinthető remake-nek, hiszen az említett filmhez a címén kívül csupán az alapötletnek van némi köze.

Az alapmotívum pedig nem más, mint a főhős kitörése a szürke kisember szerepköréből. Míg ’47-ben Kaye a holland koronaékszerek után loholva bukkant egy nemzetközi összeesküvés nyomaira, addig Stillernek a megszűnő Time magazin melósaként egy eltűnt képet kell előkerítenie akár a világ végéről is. A huszadik senkiből vérbeli kalandorrá előlépő hős sztorijához számtalan módon lehet hozzányúlni; lehet egzisztencialista köntösbe csomagolni, drámába hajló komolysággal ábrázolni, vagy – mint ebben az esetben – vígjátéki elemekkel fűszerezni. A téma legfőbb vonzerejét az adja, hogy a nézők egészen biztosan rokonszenvezni fognak a főhőssel.

Walter problémáit (a mellőzöttség, az elkésettség nyomasztó érzése) és félelmeit (Elsuhan felettem az idő? Elpocsékolom az életemet?) kicsit mindenki a magáénak tudja érezni, épp ezért az azonosulási pont adott, már csak a megoldást, az égető kérdésekre adott válaszokat kellene úgy prezentálni, hogy a komédiázás közepette az egész ne váljon túl komolytalanná. Ez a mutatvány ezúttal nem sikerült hibátlanul.

Walter a film elején még hajlamos akár több percig is katatón állapotban ábrándozni arról, mi lenne, ha akciófilmbe illő megoldásokkal szedné rendbe unalmas életét. Mivel a sztori éppen arról szól, egy a saját félelmei által gúzsba kötött ember hogyan kezdi el követni végül az álmait, a valóságban megélt kalandoknak éles kontrasztban kellene állniuk a főhősnek csak a képzeletében élő, totálisan elszállt tripekkel. Sajnos a filmben ezek az események sem túl realisztikusak, így a sorsfordulás sem elég hiteles, főleg nem katartikus. Ez azonban csak a kisebbik baj.

A mozi külsőségeiben igazán lenyűgöző. Bár néhol azért kilóg a CGI-lóláb, a Walter által bejárt tájak monumentális képei magukért beszélnek. A dicséret mellé egyúttal küldjük a tockost is. A vulkánkitörések, cápatámadások és gigantikus hegyormok között ugyanis egy idő után elvész az ember. Talán jobb lett volna, ha Stiller legújabb moziját nem akarja mindenáron látványfilmként definiálni, és inkább a karaktereire koncentrál. Mivel ilyen fontos, mindenkit érdeklő és érintő kérdéseket vetett föl, a közönségnek a csillogó felszínnel nem lekenyerezhető fele igenis követeli a minőségi válaszokat. Nagy kár, hogy csak olyanokat kapunk, melyeket az elmúlt hatvan évben már többször is ízetlenre rágtak.

6/10

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon