A Sicario és a Hell or High Water szkriptjének megírása után tényleg kijárt Sheridannek a bizalom. Mindkét mozi kiváló dolgozat arról, hogyan működhetnek a mai napig az állatvilág törvényei a modern civilizáció perifériáján. A srác remek sztorikat tett le az asztalra, életszagú konfliktusokkal, sokdimenziós karakterekkel, élvezetes szövegkönyvvel és súlyos filozófiával.

A nem épp szívderítő mondanivaló ellenére ráadásul a filmjei nem felejtettek el szórakoztatóak maradni, ami igen ritka jelenség akkor, amikor olyan depresszív témákat járunk körbe, mint az ember alapvető gyarlósága, a reményvesztettség és az ultima ratioként alkalmazott erőszak.

Az említett két alkotás mellé állítva a Wind River akár egy trilógia záró darabja is lehetne. A Sicario bűntől mocskos mexikói határvidéke és a Hell or High Water sivár texasi pusztasága után itt is főszerepet kap a táj, ami ezúttal a címben is szereplő indián rezervátum a hó által betemetett Wyoming zord hegyei között. Jeremy Renner kiváló a lánya elvesztése miatt megtört vadász szerepében, ahogy Elizabeth Olsen is remekel zöldfülű FBI-ügynökként. Kettejük között jól működik a kémia, ami nem is csoda, hiszen a Bosszúállókban ugyanazt a kvázi apa-lánya kapcsolatot hozták, amit ezúttal is ábrázolniuk kellett.

Egy vadász egy gyönyörű indián lány mezítlábas holttestére bukkan a hóban – ezzel kezdünk, és a sztori később sem lesz sokkal rózsaszínűbb. A Wind River az emberi érzelmek egy elég széles spektrumán játszik, elsősorban a sötét oldalból merítve, de hiába kerül terítékre a gyász, a harag, a magány és az erőszak, kétség sem férhet hozzá, hogy Sheridan eredendő humanista. Mivel szerinte a bűn nem predesztinált, hanem folyamatos rossz emberi döntések összegének eredménye, ezért a cselekmény legsötétebb fordulataiban is ott csillog a remény.

Ezt sajnos néhol egy kicsit szájbarágós szimbolikával sikerült prezentálni – különösen a finálé lett egy kicsit suta –, de az üresjáratok nélküli cselekmény okán nem nehéz átsiklani a gyengébb pillanatok fölött. Bár Olsen karaktere Renner főszereplőjéhez képest kevésbé kidolgozott, azért érte is lehet szorítani, Sheridan pedig egy mesteri flashbackkel még azt is képes elérni, hogy az áldozat biodíszletből az utolsó pillanatban emberi lénnyé lépjen elő, akit már nem csak azért sajnál a néző, mert egy gyilkosság áldozatát egyébként illik sajnálni.

A Sicario megmutatta, hogy Sheridan érti, mitől lesz súlya egy akciójelenetnek, és ilyen téren a Wind River is remekel. Lévén nem egy akciófilmről, hanem egy krimiről beszélünk és fegyverek helyett a szavak teremtik meg a feszültséget, azért a tűzharcokat is sikerült rendkívül izgalmasra és látványosra komponálni.

A film azonban nemcsak azért az év egyik legjobb krimije, mert egy sodró lendületű sztorit mesél el remek színészekkel és látványos audiovizuális körítéssel megtámogatva, hanem mert van mögötte alkotói koncepció, és ez vitán felül Sheridan érdeme. Az ő tolmácsolásában a mozi fontos és könnyen dekódolható mondanivalóval büszkélkedhet, amivel helyből kiemelkedik a hasonló műfajfilmek közül. Rendezői bemutatkozásnak ez bizony csillagos ötös.